Ötödik fejezet - Things

Sziasztok!
Háááát, valami iszonytatóan sok idő elteltével végre sikerült ennek - hát sajnos rövid - fejezetnek megszületnie. Az az oka annak, hogy ilyen rövid lett, mert kaptam egy szuperjó ihletet amit ha belesűrítettem volna ebbe a fejezetbe akkor még minimum egy hét kellett volna ahoz,hogy felrakhassam.
Ez iső alatt szorgalmasan nézegettem a Vámpírnaplók második évadjának epizódjait, és hát meg kell, hogy mondjam imádom őket.
Nagyjából ennyi volt a kis monológom, remélem tetszeni fog a fejezet.
Jó olvasást!
Vezzie.

Ötödik fejezet - Things

Békesség töltött el, olyan nyugalom honolt bennem, amit már rég nem éreztem. Csak csend, semmi zsibongás, csak én léteztem. Olyan volt, mintha test nélkül lebegnék valahol az űrben. De az éberség tudata, zavaró fényként suhant át az agyamon. Felébredtem.
Véget ért a lebegés, és még annál is rosszabb fogadott mint amire bárki számítani mert volna. Az emlékezés. Azt kívántam, bárcsak amnéziám lett volna a tegnapi eséstől. De nem vagyok ennyire szerencsés.
- Jó reggelt Csipkerózsika - szólt egy összetéveszthetetlen gúnyos hang.
Villám gyorsasággal ültem fel. Sötét volt. Csak a félig elhúzott függönyön keresztül szűrödött be a gyenge hajnali fény. A szemem lassan megszokta a sötétet, és észrevettem Damon alakját, amint tőlem nem messze egy fotelban ücsörög.
Egyben biztos voltam, hogy nem otthon vagyok.
- Emlékszem, hogy futottam az erdőben, aztán elesetem... - próbáltam kipréselni magamból a hangot,de szörnyen be voltam rekedve.
- Fellöktelek, drámai módon elájultál, aztád idehoztalak.
- Nem tudtál volna valami emberbarátibb módszert választani? - panaszkodtam a fejemet tapogatva ahol egy nagy púp volt.
- Humánusabb nem jutott eszembe... sajnos - válaszolta, de semmi megbánás nem látszott az arcán.

Elmondhatatlanul mérges voltam. Felpattantam, és bizonytalan léptekkel elindultam... valamerre. Csak nem akartam egy légtérben lenni Damonnal. Hatalmas beleterű szoba volt, régies, rendezett és kicsit félelmetes. Kijutottam a nappali féle helységből, ahonnan egy rövid folyosó vitt a bejárati ajtó felé. De ahogy fordultam az említett személy már előttem állt, és rosszallóan rázta a fejét. Egyik kezét a fejem mellé támasztotta, ezzel elállva az utat, míg ő maga alig állt tőlem pár centire.
- Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz? - nevette el magát.
- Damon, eressz! - szóltam rá erélyesen, miközben próbáltam a reszelős hangomat leküzdeni. Újra szóra nyitotta volna a száját, de én felkaptam a fejem és egyenesen a szemeibe néztem. Hihetetlen méreg forrt bennem, ebben a pillanatban atomjaira tudtam volna szaggatni bárkit aki az utamba áll.
- Azt mondtam, hogy hagyj békén. - Nagyon csúnyán nézhettem rá, ugyanis a homlokán fájdalmas ráncok jelentek meg, és nem mozdult, csak állt ott. Úgy éreztem ez a megfelelő pillanat, hogy elmenjek. Kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a friss, hűvös levegőbe, és elindultam arra amerre gondoltam, hogy mennem kell. Majd csak hazatalálok.

Napkelte volt, olyan hajnali öt óra felé lehetett.
Egyre távolodtam a hatalmas háztól, és szerencsére Damon nem jött utánam, így folytattam az utamat a murvás úton.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. De már nem tudtam min rágódni,és mit boncolgatni. Ami megtörtént, az megtörtént. Ennek így kell lennie, legalább egy lépéssel közelebb vagyok az igazsághoz. Legalább tudom, hogy mi folyik körülöttem, és hogy semmi sem az aminek látszik.

Amikor hazaértem tudatosult bennem, hogy nincs nálam a lakáskulcs.
De végülis mire számítottam? Hogy egy olyan éjszaka után, amikor kiderül, hogy amiről a legtöbb ember azt mondja, mese, igaz, és hogy körülöttem mindenhol vámpírok nyüzsögnek, emellett az apukám szerelmes volt az egyikükbe, és ha ez nem elég, a Salvatore házban ébredek - na, és ezek után csak besétálok az ajtón, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem, azért ennél sajnos bonyolultabb.

Sajnos semelyik ablak nem volt nyitva a földszinten, csupán az emeleten a szobám ablaka, amit a tegnapi szökésemkor nyitva hagytam. Keresztül vágtam a nyirkos füvön, majd megpróbáltam fogást találni, a lefolyó csövön. Amikor a cső felénél tartottam, és a tornacipőm össze-vissza csúszkált, arra gondoltam, lehet, hogy keresztet kellett volna vetnem mielőtt ebbe belevágok.
Mikor az ablakomhoz értem hálát adtam az égnek, hogy nem büntet még jobban... Hát, de természetesen most is tévedtem.
- Ez a "Pearl szerelem" valami Gilbert átok lehet. - Fogadott a hang, amikor besétáltam a nagy keretes ablakon. Majdnem szívinfarktust kaptam. Először azért mert nem az üres szobám várt, másodjára pedig azért, hogy aki megzavarta a szobám magányát, természetesen Damon volt. A harmadik dolog, amiért viszont ütni tudtam volna, az az, hogy kényelmesen nyújtózkodott az ágyamon és ha nem elég apa naplóját olvasgatta.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nem törődni vele. Odasétáltam, kivettem a kezéből a naplót, betettem az éjjeliszekrényem fiókjába, majd kíhúztam a függönyt, és becsuktam az ablakot, mivel kellőképp kihűlt a szobám. Először finoman megakartam kérni, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, de inkább annyiban hagytam mivel tudtam, hogy fölösleges lenne, hisz egyrészt erősebb nálam, másrészt pedig... Ő Damon...

Fogtam a tiszta ruháimat, és a törölközőmet, majd elvonultam fürdeni, ugyanis a tegnapi esésemtől minden egyes négyzetcentiméterem saras volt.
A fürdőszobába érve, azzal szembesültem, hogy az arcom jó pár helyen össze van karcolva, attól, hogy beütöttem a fejemet amikor Damon fellökött.
Miután makulátlan tiszta lettem, halkan osontam vissza a szobámba, de előtt bepillantottam Elenához, aki édesdeden aludt, miközben Stefan védelmezően átkarolta.
- Hm, milyen megható. - Damon a szobám ajtófélfájának támaszkodott, a hangja ellenszenvesen szólt, jelezve azt, hogy teljesen másképp gondolja azt amit mondott. Ahogy a szobám felé vettem az irányt, ő is megfordult és "udvariasan" elémvágott, és visszaheveredett az ágyamra, amit azt követte, hogy a naplót ismét kiszedte a fiókból és lapozgatni kezdte. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ez engem mennyire is idegesít.
Lemondóan sóhajtottam, majd a tükör elé álltam és elkezdtem kifésülni a még nedves hajamat.
- Hogy csináltad? - jött hirtelen a kérdés, majd a tükör közvetítésével a szemembe nézett.
- Mit?
- Ne tettesd a tudatlant, kérlek... Az olyan unalmas - tette le a naplót, majd azzal a lendülettel ismét felemelte.
- Nem tudom miről beszélsz - jelentettem ki, majd letettem a fésűt a nagy, tükrös ruhásszekrény melletti komódra.
- Az a szemes dolog - magyarázta a tovább, miközben fél kézzel gesztikulált a levegőben, nyomatékot adva a mondandójának.
Zavartan összeráncoltam a homlokom majd kérdőn felvontam a szemeldököm. Ezt követően továbbra is zavartan pislogva kimentem a szobából, és a földszint felé vettem az irányt, hogy reggelizzek valamit.

\Damon\
Eleinte azt hittem szórakozik velem, és csak megpróbálja elhitetni azt, hogy ő valóban nem tudja mit művelt. Pedig teljesen tudatlan volt. De egyáltalán nem bánom, hogy nem tud arról a természetfeletti ködről ami körül lengi.
Hajnalban amikor Ruth önkényesen úgy döntött, hogy csak úgy hazamegy, és én megpróbáltam megakadályozni, nagyon fel lehetett háborodva amikor a szemembe nézett.
Amikor a tekintetünk találkozott, hirtelen ledermedtem, a fejemet nagy inezitású fájdalom gyötörte, de ezt mind elnyomta az az érzés ami belül szorongatott. A Kétségbeesés,a harag, a gyűlölet hihetetlen erővel tört rám. Nem tudtam kikapcsolni ezeket az érzelmeket úgy mint minden más érzést. Nem tudtam ellene mit tenni. Akkor múlt csak el amikor már nem nézett rám.
Az első gondolatom az volt, hogy utána megyek és kitöröm a nyakát. De Stefan jólelkűségének hatására inkább azt az utat választottam, hogy életben hagyom, mivel tudni akarom mire képes a lány.
Teljes mértékben elegem volt abból, hogy ellenőriznem kell minden lépését, így követnem kellett abban a szánalmas tempóban amivel hazafelé tartott, de legalább nem Pearl felé, ahogyan azt tegnap is tervezte. Könyörgöm, ennél még én is meggondoltabb vagyok...

\Ruth\
Mikor Elena és Stefan felébredtek, én már készen álltam a monológómmal amit a nyakukba akartam zúdítani. Miszerint nem törlődtek az emlékeim, és mindenre emlékszem.
- De Ruth, biztos így akarod folytatni? - kérdezte Stefan, arra célozva, hogy nem akarom-e, hogy kitöröljék a memóriámat. Miközben Elena nagyokat pislogott.
- Nem... Jobb, hogy tudom. Apa miatt is.
Stefan és Elena együttérzően rámmosolyogtak, de szerencsére annyiban hagyták a győzködést, hogy mégis, hogy jobb nekem. Nagyon nem szerettem azt, ha mások akartak az én sorsomról dönteni.
- De meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélsz erről - nézett rám komoly tekintettel Stefan.
- Mégis kinek mondanám el? - mondtam keserűen. - Persze, hogy titokban tartom.
- De viszont elkérhetném tőled édesapád naplóját?
- Egy feltétellel - jelentettem ki a párosukra nézve, ugyanis Damon már nem volt itt. - Ha nem akadályoztok meg abban, hogy beszéljek Pearllel.

Stefannal végül sikerült megegyeznünk. Megígérte, hogy nem áll az utamba, ha Damon vagy ő elkísérnek. Én cserébe odaadtam naplót. Délután kettesben maradtunk Elenával, akit megkértem arra, hogy mesélje el nekem, hogy pontosabban mi folyik itt.
Leültünk a konyhába, majd rövide összefoglalta a helyzet állását. Ez a rövid sztori is kitett majdnem két órát, mivel ő is aoáról kezdett kérdezgetni.

Viszont én megtudtam, hogy valóban úgy volt minden ahogy apa leírta, hogy história teljesen igaz és, hogy nem rég az összes sírbéli vámpír kiszabadult.
- És ott van Katherine. Stefanék ex-barátnője... Egy dolog szörnyen zavar, nem értem miért nézek ugyanúgy ki mint ő? Hogy lehetséges ez? Még ha rokonok lennénk, akkor is hihetetlen lenne... - Hát, igen. Elena elmúlt pár hete kifejezetten kemény lehetett, ugyanis kiderült, hogy Gilberték örökbe fogadták, és a történelem tanárunk volt felesége a biológiai anyja, akit Isobelnek hívnak.
- És Jer tud ezekről? - kérdeztem de megint ugyanúgy berekedtem mint ma reggel. Biztos beteg leszek - gondoltam.
- Igen. Anna miatt mindenről tud. Szerintem csak álcázza, hogy jól viseli. De szerintem nagyon megrendítette az egész.

Mielőtt este Pearl felé vezetett volna utam a kísérőmmel, - aki végül Damon lett, mivel Stefan szerint ő erősebb nála, és jobban harcol - anya hívott. Talán tíz percet beszélhettem vele maximum, pedig még csak harmadjára beszéltünk amióta elköltöztem. A téma felszínes volt igazán. A suliról kérdezett elsőnek, aztán Jennáékról, ezután mesélt az otthon történtekről. Majd, miután John bátyánk bejött a konyhába lassan letettem a telefont.
- Ide adnál egy poharat? - szólt hozzám miközben a hűtőben turkált. Ahogy megszólalt egyből a hideg futkosott a hátamon, annyira unszimpatikus volt nekem.
Odaadtam neki a poharat, majd elindultam ki a konyhából, miközben felvettem a rövid kabátomat. - Mész valahova?
- Úgy terveztem - válaszoltam, miközben hátra sem néztem.
- És hova?
- El kell intéznem egy- két dolgot.
- És mégis mit kell neked elintézned vasárnap este? - kérdezte forgatva a szemét, majd lekicsinylően rám nézett várva a választ.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyi dolga akad egy magamfajtának vasárnap esténként - küldtem egy negédes mosolyt felé, majd mikor szóra nyitotta a száját hátrafordultam és figyelmeztetően a szemébe néztem, parancsólóan, hogy meg ne szólaljon. Ledermedt, és becsukta a száját. Szó nélkül hagyta. Ez a viselkedés emlékeztetett valamire, de már nem is tudom mire.

Amikor kinyitottam az előszobaajtót Damon lezser módon támaszkodott az ajtófélfának. Megemelte a fejét, majd gúnyosan rámmosolygott. Ekkor Elena robogott le a lépcsőn.
- Ruth, vigyázz magadra, és... Damon, egy haja szála se görbüljön! - mondta Elena ellentmondást nem tűrő hangon. Damon megforgatta a szemeit, majd nemtörődöm módon lesétált a teraszról és felült a motorjára.
- Na haladj már, és essünk túl ezen az egészen - intett felém, mire én, most bizonytalanul ültem fel mögé, mostmár tisztában léve a gondolattal, hogy ő mégis csak egy vámpír.
Gázt adott, majd megindultunk ahoz a személyhez aki talán többet tud arról, hogy mi történhetett azzal a személlyel akit a legjobban szerettem.

Negyedik fejezet - Never Ending- Why

Hellószia mindenkinek!

Megérkezett a fejezet szuperszenzációsan gyorsan. Nem is tudok többet mondani, mivel szskadok a röhögéstől, ugyanis Vickel és Katával állatkodunk, ha lehet ezt így nevezni...
Jó olvasást. Jóéjt, meg ilyenek.

Negyedik fejezet - Never Ending- Why

"2009.11.30
Pearlel töltöttem a mai napomat is. Már nem az intézetben találkoztunk, elmentünk Chicagóba egy kávézóba. Még zárkozótt, nem akar velem a másságáról beszélni, de én nem adom fel."
Nem tudtam befejezni mivel, valaki hirtelen kopogás nélkül sétált be a szobába. Már jól tudtam, hogy Damon az.

A "motorozós este" óta már két hét telt el, és majdnem minden nap összefutottunk, és legújabban a magánszférámat szokta zavarni. Ezt mutatja az is, hogy csak úgy beront a szobámba. Stefan és Elena a konyhában vannak, és volt egy olyan érzésem, hogy csak én tudok arról, hogy itt van a házban.

Ezalatt a két hét alatt megbizonyosodtam arról amit Elena mondott. Valóban nem unalmas a kisvárosi élet. Már vagy tíz napja költözött be John Gilbert a nagybátyánk, és bizonytalan ideig itt is tervez maradni. Mondhatom, hogy egyikőnk sem repes az örömtől. John bácsi ugyanis egy kifejezetten kellemetlen személy.
Az iskolában minden akadálytalanul megy, a tanulással sincs gond, és ami még jobb, hogy a polgár mester felesége, Mrs.Lockwood, felkért a négy nap múlva tartandó Miss Mystic Falls-i ünnepségre, ahol zongorával kéne kísérnem a táncot. Apropó, felkérések... Jack Fresley, a Mystic Grill főnöke pedig szintén felkért, hogy hétvégente játszak a Grillben, fizetségért cserébe. Természetesen igent mondtam, hisz szeretnék beszállni itthon a költségekbe.
- Te is űzöd ezt a napló irogatós hobbit? - kérdezte Damon kizökkentve a gondolataimból, miközben áthajolt a fejem fölött és megpróbált beleolvasni. Gyorsan becsaptam a könyvet.
- Nem... Mármint igen - lódítottam ugyanis nem akartam további kérdéseket. Felálltam a székből és magamhoz szorítottam a könyvet, majd elindultam az ágyam felé. Damon az utamba állt aminek az lett az eredménye, hogy nekiütköztem. Szememet forgatva felnéztem rá. Élvezte a helyzetet és ezt az arcán ülő kaján vigyor is tanúsította.
Kikerültem, majd lehuppantam az ágyra, és próbáltam feltűnés mentesen a párnám alá tenni a könyvemet, míg ő az íróasztalomon vizsgálgatta a tolltartómat, és könyveimet.
- Ennél bizalmasabb helyre nem is tehetnéd a naplódat. Még Stefantól és Elenától is jobbra telik. De előlem még ők sem tudják elrejteni...
- Olyan arrogáns vagy - mutattam rá a tényre.
- A lényeg, hogy én jól szórakozzak - jelenetette ki, mintha ez lenne az elfogadott, és példamutató viselkedési séma. Ekkor megcsörrent a fekete farmerja zsebében a telefon.
- Igen? - szólt bele kelletlenül a telefonba. - Pár perc és ott vagyok - szólt bele végül a készülékbe. Kinyitotta az ajtót, majd még visszafordult, és szólásra nyitott a aszáját, végül meggondolta magát nem mondott semmit és elment.

Mivel már több napja egy szót sem olvastama naplóból, gyorsan kinyitottam és továbbolvastam;
"2009.12.12
Pearl lenyűgöző. Megnyílt, és megmutatta ki is valójában. Majdnem minden nap találkozunk, és minden nappal jobban megbízik bennem, úgy ahogy én is benne. Beavatott minden titkába, és az olyanok titkába mint ami ő maga is. Elmesélte, hogy minden Mystic Fallsban kezdődött, a régi Salvatore panzióban. Megosztotta velem a sajátjainak gyengéit. Elmondta, hogy az "Akhillesz- inuk" a fakaró, a nap, és bizonyos növények és aromák, mint a vérbéna.
Ez a növény toxikus rájuk tekintve, és blokkolja minden erejüket. Nem tudják az embereket befolyásolni ha van náluk, illetve ha hordják. Ezen kivűl halhatatlanok.
Ma egy csokorral hozott nekem ebből a virágból, és az első dolgom az volt, hogy Ruthienak belefoglaltassam egy kristályba. Névnapjára megkapja tőlem gyűrűként."

Zavartan tettem le a naplót az ölembe, nyugtalanul megemeltem a kezem és a mutatóujjamon levő gyűrűt kezdtem vizslatni. A fejemben egyre nagyobb zavar kezdett kibontakozni.
Az az érzés kerített hatalmába, mintha nem is az én józan, logikus édesapám legbensőségesebb titkokkal teli könyvét olvasnám, ami teli van az őszinte írásaival, hanem mintha egy sci- fi történetet olvasnék, egy ma jól futó írótól.

"2010.01.20
Úgy érzem szeretem Pearlt. Azóta mióta Marytől elváltam, először érzem azt az érzést, amit egy szerelmes férfi érez. Pearlnek van egy lánya aki hasonló idős mint Ruth.
Az egész Mystic Fallsi krónikát elmesélte végül.
Mint mesélte minden úgy kezdődött, hogy az akkori legjobb barátnőjével, és lányával Mystic Fallsba költöztek a Salvatore panzióba. Eleinte senkinek nem tűntek fel. De egyre több olyan lény, mint ők jelentek meg a kisvárosban, és mészároltak. Ez feltűnt a városiaknak. Gyanakodni kezdtek a barátnőjére, Katherinere, és minden más új lakóra. Johnatan Gilbert volt az aki rájött végül mindenre. Ekkor alakult az Alapítók Tanácsa. Megszervezték az írtást.
Elfogtak mindenkit aki gyanús volt, úgy mint őt is. A lánya megmenekült és végül Katherine is. De akiket elfogták bezárták egy mystic fallsi templomba. 150 évig lennt voltak. Azon az estén sok ember is meghalt. Úgy mint Guiseppe Salvatore fiai. Akikről végül kiderült átváltoztak. Mindkét fiú szerelmes volt Katherinebe, és mikor megakarták menteni őt, leszúrták őket, de Katherine vére még a szervezetükben volt és ezért ők is vámpírokká lettek."

Pánik lett úrrá rajtam. Remegő kézzel dobtam le a naplót, már nem volt tovább, nem volt több feljegyzés. Semmi. Vége volt. Olyan volt mintha álmodtam volna. Pedig az egyetlen általam imádott ember naplóját olvastam el. Nem akartam elhinni, de a lelkem már rég elhitte a leírtakat, csak az eszem tiltakozott. Ki hinné el?

Azon kaptam magam, hogy fel- alá járkálok a szobában, pedig alig állok a lábamon. Kétségbe voltam esve. Mit tegyek? Elhihetem-e a leírtakat? Vajon tényleg léteznek vámpírok? És ha igen, Elena tud róla? És vajon Stefanék tudnak az őseikről, arról, hogy milyen sorsuk lett? De ami leginkább foglalkoztatott, ki az a Pearl?
Annyira egyedül éreztem magam a problémámmal, és olyan frusztrált voltam, hogy majdnem elsírtam magam.
Elindultam ki a szobámból és igyekeztem megnyugodni. A fürdőszobában megmostam az arcomat hideg vízzel, majd elindultam a földszintre. Most minden olyan valóságosnak tűnt, olyan igaznak. Hirtelen felszakadt belőlem egy ideges kacaj. Ez csak egy régi mende-monda - gondoltam.

Elenáék a konyhában voltak, már Damon is itt volt. Megálltam a konyhánál és nekitámaszkodtam a boltívnek. Stefan rámmosolygott, az arcán őszinte kedvességgel.
Elena eközben sajtot reszelt egy tálba, miközben Damon mondandóját hallgatta félfüllel.
- Szóval kezelhetitek jó hírként, hogy Jeremy kedves kis barátnője itt marad, mivel Pearl le akar telepedni...
A levegő megakadt félúton a tüdőmben. Kitágult a szemem, és körmömet a falba mélyesztettem. Azt hittem elájulok. Minden kitisztult az agyamban ami eddig zűr volt.
A velem egyidős lány... Ő Anna. A két fiú aki szerelmes volt és átváltoztak... Damon és Stefan. Elena mindenről tud. A galambszívű Elena. Apa nem mesét írt, mint ahogy azt bemagyaráztam magamnak, hanem igazat írt. Minden amit papírra vetett igaz volt.
- Igaz - suttogtam üres tekintettel magam elé. Majd felkaptam a fejem mert mindannyian elhallgattak. A két testvérre néztem félelemmel teli tekintettel, észevették a zavart az arcomon. Hátrálni kezdtem, és kishíján elestem.
- Mi baj Ruth? - kérdezte Elena.
- Én... nem... én - dadogtam a sírás küszöbén.
- Tudja - jelentette ki Stefan felpattanva a székből mire Damon hihetetlenül gyorsan mozdult. Ez a szó volt a pecsét arra amit gondoltam.

Rohanni kezdtem fel a lépcsőn, ahogy csak tudtam, a konyhában hirtelen csörömpölés lett. Futottam ahogy csak bírtam, szobámba érve becsaptam az ajtót. Azt hittem egyedül vagyok, de az ablakon ekkor hirtelen Damon mászott be.
Sikítani akartam, de eszméletlenül gyorsan mellettem termett és befogta a számat. Ekkor már sírtam. Nem tudtam mit tudnék csinálni. Futni nem tudok hiszen vasmarokkkal karolt át. Kiabálni sem, hisz befogta a számat.
- Nyugodj meg - mondta ellenkezést nem tűrően. Észrevettem, hogy dörömbölnek az ajtón. Majd kivágódott az ajtó, Stefan és Elena jelentek meg. Mindkettejüknek aggodalmas volt az arckifejezése.
- Damon... - szólt Elena.
Stefan ekkor közelebb jött, arrébb tessékelte Damont, így végre nem volt a szám befogva.
- Ne. Hagyjatok. Kérlek - mondtam, miközben lerogytam a fal mellett. Stefan leguggolt szembe velem, és a kezébe fogta az arcomat.
- Figyelj rám. Nézz ide - szólt rám. Ránéztem, és megpróbáltam abbahagyni a zihálást. Elena közelebb jött, leült mellém.
- Ruth, kérlek nyugodj meg - szólt ismét Stefan, mire én lefejtettem a kezét az arcomról.
- Nem bántanak, Ruth engem sem bántanak. Senkit. - Elena megfogta a kezem. Nem tudtam mit higyjek. De Elena még él és virul, nem esett bántódása.
- Elég a drámából...Mennyit tudsz? - kérdezte ekkor Damon.
- Eleget - válaszoltam suttogva.
- Damon beszélhetnénk? - kérdezte Elena felállva mellőlem. Megvonta vállát, majd kimentek a szobából.
- Ruth, higyj nekem, hogy mi soha nem bántanánk. Mi mások vagyunk - guggolt le ismét Stefan mellém.
- De ti... vámpírok vagytok - mutattam rá a tényre. Ebben a pillanatban belémférkőzött a tudat, hogy én nem félek tőlük. Sem Stefantól, sem Damontól. Én fel vagyok zaklatva amiatt, hogy a tudat, miszerint apát egy állat támadta meg nem biztos. Hisz így, hogy tudom, hogy egy vámpírba volt szerelmes lehet, hogy... Amit hittem lehet, hogy teljesen másképp van.
- Én nem tőletek félek. Én... - hangsúlyoztam ki a mondandómat, majd felálltam, és lelültem az íróasztalomra.
- Érthető ha félsz tőlünk, nem kell eltitkolnod - mondta Stefan miközben leült mellém.
- Stefan! Én a gondolataimtól félek, attól amit lekövetkeztetek néhány tényből. Kicsúszott alólam az eddig biztosnak vélt talaj - válaszoltam neki, miközben hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Remegett minden porcikám az iránt, hogy kiderítsem mi történt. Azt hiszem a sokk okozta ezt a nyugalmat. Amikor valakiben túlteng a stressz egy idú után nem bírja elviselni a szervezet és kilöki a testből. Velem is ez történt. Adrenalin.

Amikor Elenáék visszatértek egy teljesen nyugodt Ruthal találták szemben magukat.
Ezt Elena egy homlokráncolással nyugtázta, majd intett Stefannak, hogy tartson vele.
Damon maradt velem, de biztosra vettem, hogy Elenáék az ajtó mögött hallgatóznak.
- Jól van, Ruth - sóhajtotta, majd közelebb jött. Leszálltam az asztalról. - Elenával megegyeztünk, úgy hogy percek múlva semmire nem fogsz emlékezni.
Elém állt, és két kezébe fogta az arcomat, arra ösztönözve, hogy a szemébe nézzek.
Tudtam, hogy arra készül, hogy kitörölje a memóriámat. Én nem akartam elfelejteni,de amikor eszembe jutott, hogy rajtam van a gyűrű megnyugodtam. Alattomos módon egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Higgadtan a kész szemeibe néztem. Kitágultak a pupillái.
- Tanultál, lefeküdtél aludni, és rosszat álmodtál. Csak arra emlékszel, hogy felébredtél és az ágyadban feküdtél. Semmit nem tudsz rólunk - mondta, miközben a szemeimre fókuszált. - És most menj és aludj - fejezte be, majd hátrébb lépett. Én egy pillanatig csak álltam, próbáltam hitelesen viselkedni, lefeküdtem, és betakartam magamat, majd a fal felé fordultam. Vártam, hogy kimenjen a szobámból. De ehelyett csak állt még pár percig az ágyam mellett. Csak ezek után ment ki. Félsiker - gondoltam. Egy fél órát vártam a szobában, miközben a sötétben lapozgattam apa naplóját.

Hallgatóztam, lennt voltak a nappaliban. Beszélgettek, mind zaklatottak voltak. De legalább elhitték, hogy én semmit nem tudok. Felöltöztem gyorsan, felkaptam egy pullóvert, és miután felkaptam az edzőcipőmet, kinyitottam az ablakot, és amilyen halkan csak tudtam elkezdtem lecsúszni a tetőn, majd lemásztam a lefolyócsövön, ami eléggé rizikós volt.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy mint a rakéta futok előre. Egyenesen be az erdőbe, a célom felé. A lábaim hihetetlen sebességel falták a métereket. Imádkoztam, hogy ne vegyék észre, hogy eltűntem, és hogy odataláljak a célomhoz. Már futhattam percek óta amikor valamiben elestem, egyenesen bele a sáros fűbe. Próbáltam a fejemet védeni, de olyan szerencsétlenül zuhantam, hogy bevertem egy kőbe. Lassan kezdett sötétülni a világ.
- Buta lány. Azt hitted átverhetsz? - Ez volt az utolsó amit hallottam, majd az illető felkarolt, én pedig eszméletemet vesztettem.