Nyolcadik fejezet - Game on, trust off

Szép őszi délutánt!
Egész gyorsan sikerült meghozni a fejezetet, így büszkén megveregetem a vállamat. Hát ajánlanám a fejezethet a Sting - Shape of my heart című dalát.(Betettem a lejátszóba:))
Nos, nem igazán tudok mit hozzáfűzni a fejezethez, de remélem tetszik majd nektek, és élvezitek majd olvasni.
Várom a kommentjeiteket!:)

Nyolcadik fejezet – Game on, trust off


Damon erőtlenül leejtette a kezét a bokámról, és a hátára küszködte magát.
- Mit keresel itt? - kérdezte rekedtes hangon.
- Az egész napos rosszullét után elájultam - fogtam rövidre, majd letérdeltem mellé. - El kell tűnnünk innen, nemsokára a fejünkre omlik az egész, vagy hamuvá égünk. Gyere... - felálltam, hogy rákészüljek arra, hogy segítsek neki, de nem mozdult. 
- Úgy festek, mint aki lefutná a marathont? Teli vagyok vérbénával - mondta cinikus hangnemben.

Elcsodálkoztam, hogy még ilyenkor is képes gúnyosra fogni a viselkedését.
Apa naplójából jól tudtam mi is ez a növény. Kinyitotta a szemét, ami gyengén fénylett a vöröses fényben. Ekkor eszméltem rá, hogy valóban semmi ereje nincs.
- Én nem kaptam vérbénát - emlékeztem vissza. - Mitől kapsz erőre? - kérdeztem visszaguggolva mellé. Ekkor rám pillantott és megcsillant a szeme, majd várakozóan figyelt.
- A vértől. - Ahogy kiejtette a száján ezt a szót, már tudtam, hogy mit fogok tenni. Mivel csak két választásom volt, végül a harmadikat választottam. Ez mindig is egy jól bevált dolog volt. Az első az lett volna, hogy hagyom elégni, a második az, hogy itt égek el vele. Egyik sem túl szívet derengető, így mivel nem volt más lehetőség rákényszerültem egy nem túl épeszű tettre, ami talán mindkettőnket megment. Ez a tett lényegében azt takarta, hogy megbízom Damonben, és az életemet teszem a kezeibe.
- Nem bízok benned, csak kockáztatok. Nem akarom megbánni, érted? - kérdeztem tőle, miközben feltűrtem a fekete garbóm ujját. Egy percnyi tétovázás után felé tartottam a kezemet.
- Megtisztelő, hogy áldozatot teszel értem - húzta negédes mosolyra a száját, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy meg fogom bánni az önfeláldozásomat.
Nem gondoltam át rendesen, így nem tudtam mire számítsak, kezdtem egy kicsit félni, hogy vajon mire vállalkoztam?!

Damon megfogta a kezemet, majd közelebb húzott magához, így a csuklómon éreztem a leheletét. A vér összesűrűsödött a csuklómban, szinte arra várva, hogy Damoné lehessen. Megbabonázva nézte a kezemet, a szemeiben őrűlt vágy csillogott. Egy pillanatra zavarba jöttem a jelenettől, és ha nem az én kezem lett volna, még az is lehet, hogy szégyenlősen elfordulok. De nem fordultam el.

Ekkor Damon szemei alatt az erek kiéleződtek, szemfogai megnyúltak és a szeme elsötétült. Hirtelen vetett rám, egy pimasznak mondható pillantást, és ez után már csak azt éreztem, hogy a fogai a csuklómba mélyednek. Felszisszentem, majd elkaptam a fejem. 

A kezei egyre erősebben markolták a kézfejemet, majd hirtelen elengedte, és következőleg már velem szemben térdepelt.

A szeme alatt az erek rémisztően kidomborodtak, és a szeme teljesen elsötétült, szinte vörös volt. Az ajkain a vérem csillogott. Most először féltem tőle igazán. A tekintetéből zabolázatlan vadság tükröződött.
- Damon... - suttogtam reszelős hangon.
- Nem megy... - mondta lassan, majd magához rántott, úgyhogy a testünk összeért. Nem eresztett.

Félresöpörte a hajamat, majd hallottam, ahogyan a garbóm anyaga feladja a harcot Damon kezei ellen. 
Széthasította, majd a száját finoman végighúzta nyakamon. Összeszorítottam a szemeimet, és rá egy pillanatnyi késéssel Damon ismét megharapott, és szívta a véremet. Olyan intenzitással tette mindezt, ami számomra kifejezetten fájdalmas volt. A kezeimet megtámasztottam a mellkasán, és megpróbáltam eltaszítani magamtól, de ez nem sikerült, hiszen már nem volt legyengülve. 

Felemelt a földről, és míg az egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a tarkómnál tartotta a fejemet. Próbáltam eltolni magamtól, de sokadjára sem sikerült. A véremmel együtt az energiámat is kiszívta belőlem.
- Kérlek... - mondtam halkan, mivel alig bírtam kinyitni a számat. Egy pillanatra elszakadt a szája a nyakamtól, de csak egy pillanatra...

Meg fog ölni - tudatosult bennem a gondoltat, mire az adrenalin végigsöpört a testemen.
Szilánkokat láttam. Apró, kicsi, csillámló szilánkokat, ahogyan repülnek a levegőben, megcsillanva a sápadt fényben. Volt egy utolsó lehetőségem. Erősen koncentráltam Damonre. Arra összpontosítottam, hogy pszichésen fájdalmat okozzak neki. Azt akartam, hogy az véremet érezze mérgezőnek, olyannak, mint a vérbéna. 

Egy pillanat múlva elszakadt tőlem, és hátrált pár lépést köhögve. Sikerült - ez visszhangzott a fejemben, majd fáradtan eldőltem a földön. Egyre melegebb volt, és a füst mérgezően itta be magát a tüdőmbe, ami köhögő rohamokat eredményezett. Nem tudtam, hol van Damon és nem is érdekelt. Egy dolgot megtanultam ma, ha valakitől semmit sem várunk, akkor nem is csalódhatunk benne, én elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam Damon Salvatoreban.

¤

Ahogy a vére gyógyírként végigfolyt a torkomon, éreztem, hogy képtelen leszek tartani a kontrollt az ösztöneim felett. Különleges íze volt, bár lehet, hogy csak az éhségem miatt éreztem. Nem értem be a csuklójával. Több kellett. Több és több. Sohasem a mértékletességemről voltam híres.

Szembe térdeltem vele, és ködös, elborult aggyal néztem rá. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy csörgedezik a vér az ereiben.
- Damon... - Hallottam a félelmet a hangjában, de csak az éhségem járt a fejemben.
- Nem megy... - Újra megcsapott a vérének az illata, és valóban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ráadásul ez egy olyan alkalom volt, amikor valaki önmagától ajánlkozott fel nekem. Nem voltam urai a cselekedetemnek, de már nem is akartam megálljt parancsolni. Az emberéleteknek nálam nincs mértékegysége. Nem ő lesz az aki ezt megváltoztatja, ahhoz ő túlontúl kevés.

 A vadász-, és túlélési ösztön felülkerekedett rajtam.

Széthasítottam a garbóját, egy könnyed mozdulattal félresöpörtem a sötét haját, és onnan nem volt visszaút. Eltűnt minden zavaró tényező, ami körül vett. A növekvő tűz és hőség, a füst is… Csak élveztem, hogy az erőm minden másodperben nő. Áldozathoz méltóan tiltakozott, de gyenge volt, egyre gyengébb.
- Kérlek... - A halk hang mantraként visszhangzott a fejemben. Elemeltem a fejem a nyakától, de a hang szépen lassan elhalkult a fejemben és a józan eszem újra a mélységekbe süllyedt.


Aztán hirtelen pillanatok alatt maró lett a vére, éreztem, ahogy minden korty után belesajdul a torkom. Mintha vérbénát, vagy lávát nyeltem volna. Kijózanított, és döbbenten hátráltam tőle, mire ő összeroskadt a földön. Döbbenetem akkor sem hagyott alább, amikor egy pillanatra a tekintetünk összefonódott. Siker örömét láttam a fátyolos tekintetében.

A levél jutott eszembe, amit Ruth apja írt a lánynak, amit Pearl át akart adni neki. A benne leírt sorok jutottak az eszembe, és az, hogy mekkora szerencse, hogy nem adtam át lovagiasan Ruthnak.

Komolyan, kezdek olyan rendes lenni, mint Stefan, látszik, hogy túl sok időt töltök vele...
Kezd túl sok lenni ebből a lányból.

¤

Egy kéz szorította meg a felkaromat, lassan kinyitottam a szemem, és nem Damon volt az illető, aki a földön négykézláb felém mászott, a kezemet markolva. Egy másik volt a vámpírok közül. Az arca el volt torzulva, úgy, mint Damonnak nem régen. Felsikoltottam, és megpróbáltam hátrébb kúszni, de a testem alig engedelmeskedett. Ekkor valaki hirtelen felkapott, majd hatalmasat rúgott a földön mászó vámpírba, aki hatalmas puffanással csapódott a szemközti falnak.
- Siessünk! Bonnie nem sokáig tudja feltartani a tüzet... - hallottam Stefan hangját. Hogy került ide? - tettem fel a kérdést magamnak. A lépcsőt most valóban nem takarták a vörös lángok.

Hirtelen a szabadban voltunk. A tüdőm nem tudott betelni a tiszta, friss levegővel. Kijutottunk - könnyebbültem meg. Damon eddig a karjaiban tartott, most letett a betonpadka szélére.
- Úristen, mi történt? - kérdezte Elena aggodalmasan majd leguggolt velem szembe.
- Minden oké - krákogtam, miközben próbáltam magamhoz térni, de ez igencsak nehézkesen ment, ugyanis nagyon gyengének éreztem magam.
- Hogy lenne "oké", hogy kerültél oda? - kérdezte Elena kissé számon kérően, de inkább féltőn.
- Beszéljük meg ezt máskor, nincs jó állapotban ehhez - mondta Stefan halkan. Majd felsegített a betonról, és támaszként kísért, míg Elena a másik oldalamon segédkezett.

A következő, amire emlékszem, hogy otthon fekszem a puha, meleg ágyamban.
 - Jól lesz? – hallottam Elena hangját.
 - Kell neki egy kiadós alvás és újra a régi lesz – válaszolta Stefan halkan.
És valóban csak arra vágytam, hogy aludhassak, hogy az álmok világába léphessek, ahol béke van, csend és nyugalom. Fáradt voltam és kimerült.

A tavaszi szellő gyengéden fújt végig a szobámon, kirázott a hideg. Léptek zaját hallottam, majd egy hűvös kéz érintését éreztem a hajamon.
 - A játék ismét elkezdődött, Ruth… Ne felejts el többször a hátad mögé nézni – Képek áradata villant be az agyamba. Mintha végig pörgettek volna a szemem előtt egy fényképalbumot. Emlékek ezernyi elvesztett töredéke tört utat az agyamba. Apa. És emlékeztem Pearlre is, vagy, ahogy együtt kávézunk a konyhánkban. És amikor apa megmutatta nekem azt a bizonyos fogaskereket, és jegyzeteit. De a legerősebb emlék, egy arc volt. Egy arc, aki kiköpött mása volt Elenának, Katherine. Mindenre emlékeztem, mindenre, amit elfelejtettem.