Ötödik fejezet - Things

Sziasztok!
Háááát, valami iszonytatóan sok idő elteltével végre sikerült ennek - hát sajnos rövid - fejezetnek megszületnie. Az az oka annak, hogy ilyen rövid lett, mert kaptam egy szuperjó ihletet amit ha belesűrítettem volna ebbe a fejezetbe akkor még minimum egy hét kellett volna ahoz,hogy felrakhassam.
Ez iső alatt szorgalmasan nézegettem a Vámpírnaplók második évadjának epizódjait, és hát meg kell, hogy mondjam imádom őket.
Nagyjából ennyi volt a kis monológom, remélem tetszeni fog a fejezet.
Jó olvasást!
Vezzie.

Ötödik fejezet - Things

Békesség töltött el, olyan nyugalom honolt bennem, amit már rég nem éreztem. Csak csend, semmi zsibongás, csak én léteztem. Olyan volt, mintha test nélkül lebegnék valahol az űrben. De az éberség tudata, zavaró fényként suhant át az agyamon. Felébredtem.
Véget ért a lebegés, és még annál is rosszabb fogadott mint amire bárki számítani mert volna. Az emlékezés. Azt kívántam, bárcsak amnéziám lett volna a tegnapi eséstől. De nem vagyok ennyire szerencsés.
- Jó reggelt Csipkerózsika - szólt egy összetéveszthetetlen gúnyos hang.
Villám gyorsasággal ültem fel. Sötét volt. Csak a félig elhúzott függönyön keresztül szűrödött be a gyenge hajnali fény. A szemem lassan megszokta a sötétet, és észrevettem Damon alakját, amint tőlem nem messze egy fotelban ücsörög.
Egyben biztos voltam, hogy nem otthon vagyok.
- Emlékszem, hogy futottam az erdőben, aztán elesetem... - próbáltam kipréselni magamból a hangot,de szörnyen be voltam rekedve.
- Fellöktelek, drámai módon elájultál, aztád idehoztalak.
- Nem tudtál volna valami emberbarátibb módszert választani? - panaszkodtam a fejemet tapogatva ahol egy nagy púp volt.
- Humánusabb nem jutott eszembe... sajnos - válaszolta, de semmi megbánás nem látszott az arcán.

Elmondhatatlanul mérges voltam. Felpattantam, és bizonytalan léptekkel elindultam... valamerre. Csak nem akartam egy légtérben lenni Damonnal. Hatalmas beleterű szoba volt, régies, rendezett és kicsit félelmetes. Kijutottam a nappali féle helységből, ahonnan egy rövid folyosó vitt a bejárati ajtó felé. De ahogy fordultam az említett személy már előttem állt, és rosszallóan rázta a fejét. Egyik kezét a fejem mellé támasztotta, ezzel elállva az utat, míg ő maga alig állt tőlem pár centire.
- Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz? - nevette el magát.
- Damon, eressz! - szóltam rá erélyesen, miközben próbáltam a reszelős hangomat leküzdeni. Újra szóra nyitotta volna a száját, de én felkaptam a fejem és egyenesen a szemeibe néztem. Hihetetlen méreg forrt bennem, ebben a pillanatban atomjaira tudtam volna szaggatni bárkit aki az utamba áll.
- Azt mondtam, hogy hagyj békén. - Nagyon csúnyán nézhettem rá, ugyanis a homlokán fájdalmas ráncok jelentek meg, és nem mozdult, csak állt ott. Úgy éreztem ez a megfelelő pillanat, hogy elmenjek. Kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a friss, hűvös levegőbe, és elindultam arra amerre gondoltam, hogy mennem kell. Majd csak hazatalálok.

Napkelte volt, olyan hajnali öt óra felé lehetett.
Egyre távolodtam a hatalmas háztól, és szerencsére Damon nem jött utánam, így folytattam az utamat a murvás úton.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. De már nem tudtam min rágódni,és mit boncolgatni. Ami megtörtént, az megtörtént. Ennek így kell lennie, legalább egy lépéssel közelebb vagyok az igazsághoz. Legalább tudom, hogy mi folyik körülöttem, és hogy semmi sem az aminek látszik.

Amikor hazaértem tudatosult bennem, hogy nincs nálam a lakáskulcs.
De végülis mire számítottam? Hogy egy olyan éjszaka után, amikor kiderül, hogy amiről a legtöbb ember azt mondja, mese, igaz, és hogy körülöttem mindenhol vámpírok nyüzsögnek, emellett az apukám szerelmes volt az egyikükbe, és ha ez nem elég, a Salvatore házban ébredek - na, és ezek után csak besétálok az ajtón, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem, azért ennél sajnos bonyolultabb.

Sajnos semelyik ablak nem volt nyitva a földszinten, csupán az emeleten a szobám ablaka, amit a tegnapi szökésemkor nyitva hagytam. Keresztül vágtam a nyirkos füvön, majd megpróbáltam fogást találni, a lefolyó csövön. Amikor a cső felénél tartottam, és a tornacipőm össze-vissza csúszkált, arra gondoltam, lehet, hogy keresztet kellett volna vetnem mielőtt ebbe belevágok.
Mikor az ablakomhoz értem hálát adtam az égnek, hogy nem büntet még jobban... Hát, de természetesen most is tévedtem.
- Ez a "Pearl szerelem" valami Gilbert átok lehet. - Fogadott a hang, amikor besétáltam a nagy keretes ablakon. Majdnem szívinfarktust kaptam. Először azért mert nem az üres szobám várt, másodjára pedig azért, hogy aki megzavarta a szobám magányát, természetesen Damon volt. A harmadik dolog, amiért viszont ütni tudtam volna, az az, hogy kényelmesen nyújtózkodott az ágyamon és ha nem elég apa naplóját olvasgatta.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nem törődni vele. Odasétáltam, kivettem a kezéből a naplót, betettem az éjjeliszekrényem fiókjába, majd kíhúztam a függönyt, és becsuktam az ablakot, mivel kellőképp kihűlt a szobám. Először finoman megakartam kérni, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, de inkább annyiban hagytam mivel tudtam, hogy fölösleges lenne, hisz egyrészt erősebb nálam, másrészt pedig... Ő Damon...

Fogtam a tiszta ruháimat, és a törölközőmet, majd elvonultam fürdeni, ugyanis a tegnapi esésemtől minden egyes négyzetcentiméterem saras volt.
A fürdőszobába érve, azzal szembesültem, hogy az arcom jó pár helyen össze van karcolva, attól, hogy beütöttem a fejemet amikor Damon fellökött.
Miután makulátlan tiszta lettem, halkan osontam vissza a szobámba, de előtt bepillantottam Elenához, aki édesdeden aludt, miközben Stefan védelmezően átkarolta.
- Hm, milyen megható. - Damon a szobám ajtófélfájának támaszkodott, a hangja ellenszenvesen szólt, jelezve azt, hogy teljesen másképp gondolja azt amit mondott. Ahogy a szobám felé vettem az irányt, ő is megfordult és "udvariasan" elémvágott, és visszaheveredett az ágyamra, amit azt követte, hogy a naplót ismét kiszedte a fiókból és lapozgatni kezdte. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ez engem mennyire is idegesít.
Lemondóan sóhajtottam, majd a tükör elé álltam és elkezdtem kifésülni a még nedves hajamat.
- Hogy csináltad? - jött hirtelen a kérdés, majd a tükör közvetítésével a szemembe nézett.
- Mit?
- Ne tettesd a tudatlant, kérlek... Az olyan unalmas - tette le a naplót, majd azzal a lendülettel ismét felemelte.
- Nem tudom miről beszélsz - jelentettem ki, majd letettem a fésűt a nagy, tükrös ruhásszekrény melletti komódra.
- Az a szemes dolog - magyarázta a tovább, miközben fél kézzel gesztikulált a levegőben, nyomatékot adva a mondandójának.
Zavartan összeráncoltam a homlokom majd kérdőn felvontam a szemeldököm. Ezt követően továbbra is zavartan pislogva kimentem a szobából, és a földszint felé vettem az irányt, hogy reggelizzek valamit.

\Damon\
Eleinte azt hittem szórakozik velem, és csak megpróbálja elhitetni azt, hogy ő valóban nem tudja mit művelt. Pedig teljesen tudatlan volt. De egyáltalán nem bánom, hogy nem tud arról a természetfeletti ködről ami körül lengi.
Hajnalban amikor Ruth önkényesen úgy döntött, hogy csak úgy hazamegy, és én megpróbáltam megakadályozni, nagyon fel lehetett háborodva amikor a szemembe nézett.
Amikor a tekintetünk találkozott, hirtelen ledermedtem, a fejemet nagy inezitású fájdalom gyötörte, de ezt mind elnyomta az az érzés ami belül szorongatott. A Kétségbeesés,a harag, a gyűlölet hihetetlen erővel tört rám. Nem tudtam kikapcsolni ezeket az érzelmeket úgy mint minden más érzést. Nem tudtam ellene mit tenni. Akkor múlt csak el amikor már nem nézett rám.
Az első gondolatom az volt, hogy utána megyek és kitöröm a nyakát. De Stefan jólelkűségének hatására inkább azt az utat választottam, hogy életben hagyom, mivel tudni akarom mire képes a lány.
Teljes mértékben elegem volt abból, hogy ellenőriznem kell minden lépését, így követnem kellett abban a szánalmas tempóban amivel hazafelé tartott, de legalább nem Pearl felé, ahogyan azt tegnap is tervezte. Könyörgöm, ennél még én is meggondoltabb vagyok...

\Ruth\
Mikor Elena és Stefan felébredtek, én már készen álltam a monológómmal amit a nyakukba akartam zúdítani. Miszerint nem törlődtek az emlékeim, és mindenre emlékszem.
- De Ruth, biztos így akarod folytatni? - kérdezte Stefan, arra célozva, hogy nem akarom-e, hogy kitöröljék a memóriámat. Miközben Elena nagyokat pislogott.
- Nem... Jobb, hogy tudom. Apa miatt is.
Stefan és Elena együttérzően rámmosolyogtak, de szerencsére annyiban hagyták a győzködést, hogy mégis, hogy jobb nekem. Nagyon nem szerettem azt, ha mások akartak az én sorsomról dönteni.
- De meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélsz erről - nézett rám komoly tekintettel Stefan.
- Mégis kinek mondanám el? - mondtam keserűen. - Persze, hogy titokban tartom.
- De viszont elkérhetném tőled édesapád naplóját?
- Egy feltétellel - jelentettem ki a párosukra nézve, ugyanis Damon már nem volt itt. - Ha nem akadályoztok meg abban, hogy beszéljek Pearllel.

Stefannal végül sikerült megegyeznünk. Megígérte, hogy nem áll az utamba, ha Damon vagy ő elkísérnek. Én cserébe odaadtam naplót. Délután kettesben maradtunk Elenával, akit megkértem arra, hogy mesélje el nekem, hogy pontosabban mi folyik itt.
Leültünk a konyhába, majd rövide összefoglalta a helyzet állását. Ez a rövid sztori is kitett majdnem két órát, mivel ő is aoáról kezdett kérdezgetni.

Viszont én megtudtam, hogy valóban úgy volt minden ahogy apa leírta, hogy história teljesen igaz és, hogy nem rég az összes sírbéli vámpír kiszabadult.
- És ott van Katherine. Stefanék ex-barátnője... Egy dolog szörnyen zavar, nem értem miért nézek ugyanúgy ki mint ő? Hogy lehetséges ez? Még ha rokonok lennénk, akkor is hihetetlen lenne... - Hát, igen. Elena elmúlt pár hete kifejezetten kemény lehetett, ugyanis kiderült, hogy Gilberték örökbe fogadták, és a történelem tanárunk volt felesége a biológiai anyja, akit Isobelnek hívnak.
- És Jer tud ezekről? - kérdeztem de megint ugyanúgy berekedtem mint ma reggel. Biztos beteg leszek - gondoltam.
- Igen. Anna miatt mindenről tud. Szerintem csak álcázza, hogy jól viseli. De szerintem nagyon megrendítette az egész.

Mielőtt este Pearl felé vezetett volna utam a kísérőmmel, - aki végül Damon lett, mivel Stefan szerint ő erősebb nála, és jobban harcol - anya hívott. Talán tíz percet beszélhettem vele maximum, pedig még csak harmadjára beszéltünk amióta elköltöztem. A téma felszínes volt igazán. A suliról kérdezett elsőnek, aztán Jennáékról, ezután mesélt az otthon történtekről. Majd, miután John bátyánk bejött a konyhába lassan letettem a telefont.
- Ide adnál egy poharat? - szólt hozzám miközben a hűtőben turkált. Ahogy megszólalt egyből a hideg futkosott a hátamon, annyira unszimpatikus volt nekem.
Odaadtam neki a poharat, majd elindultam ki a konyhából, miközben felvettem a rövid kabátomat. - Mész valahova?
- Úgy terveztem - válaszoltam, miközben hátra sem néztem.
- És hova?
- El kell intéznem egy- két dolgot.
- És mégis mit kell neked elintézned vasárnap este? - kérdezte forgatva a szemét, majd lekicsinylően rám nézett várva a választ.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyi dolga akad egy magamfajtának vasárnap esténként - küldtem egy negédes mosolyt felé, majd mikor szóra nyitotta a száját hátrafordultam és figyelmeztetően a szemébe néztem, parancsólóan, hogy meg ne szólaljon. Ledermedt, és becsukta a száját. Szó nélkül hagyta. Ez a viselkedés emlékeztetett valamire, de már nem is tudom mire.

Amikor kinyitottam az előszobaajtót Damon lezser módon támaszkodott az ajtófélfának. Megemelte a fejét, majd gúnyosan rámmosolygott. Ekkor Elena robogott le a lépcsőn.
- Ruth, vigyázz magadra, és... Damon, egy haja szála se görbüljön! - mondta Elena ellentmondást nem tűrő hangon. Damon megforgatta a szemeit, majd nemtörődöm módon lesétált a teraszról és felült a motorjára.
- Na haladj már, és essünk túl ezen az egészen - intett felém, mire én, most bizonytalanul ültem fel mögé, mostmár tisztában léve a gondolattal, hogy ő mégis csak egy vámpír.
Gázt adott, majd megindultunk ahoz a személyhez aki talán többet tud arról, hogy mi történhetett azzal a személlyel akit a legjobban szerettem.