Hetedik fejezet - Fire

Sziasztoooooook!

Megérkeztem az új fejezettel egy együtt. Gonosz módon késleltettem egy napot, mert még ráfért egy kevés alakítgatás, de végülis így koradélután úgy éreztem megosztom veletek.
Mint ígértem van benne akció, és Damon is.
És nem tudom ti hogy vagytok vele de én nagyon várom a holnapot az új TVD rész miatt, már totál kész vagyok.
Nem is rizsázok tovább íme a fejezet:
Vezzie.

Ui.: Azért ha van időtök nyugodtan hagyjatok kommentárt, vagy nyomjatok egy tetszik- nem tetszik gombot. Kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.:)







Hetedik fejezet - Fire


Mystic Falls főterére érve hatalmas nyüzgéssel találtuk szemben magunkat, mivel innen indult a felvonulás.
A tér ízlésesen volt feltdíszítve, és már a karnevál kocsik is készen álltak.


Az első ami feltűnt, Caroline szőke hajkoronája, és karcsú alakja, amint megállás nélkül rendezkedett, és feladatokat osztogatott. Lockwoodék nem messze tőle, a színpadnál ellenőrizték a mikrofonokat. Carol Lockwood és a férje is elegánsan egymáshoz voltak öltözve.


Kiszálltunk a kocsiból, és nem messze tőlünk egy férfi támaszkodott az autójának, majd lelkesen intett felénk, de a lelkesedést leginkább Jennának szánta. A történelemtanárunk volt az, Alaric Saltzman. Jenna gyorsan elköszönt tőlünk, majd csatlakozott Rickhez.

Elenával az oldalamon, elindultunk a gyülekező helyre. Hatalmas ruhája, halkan suhogott minden lépésénél, és a szél bele-belekapott a - most göndör hajába. Kevés embernek állhatnak jól az ilyesfajta régies ruhák, de ő bele tartozott ebbe a kevésbe. 

Emlékszem, hogy egyszer részt vettem a chicagói gimnázium egyik színi előadásán, ahol egy első világháborús darabot adtunk elő. A ruha amit ezen az előadáson hordanom kellett, katasztrófálisan állt nekem, de erre csak akkor jöttem rá amikor már nem volt viszakozás. Így azóta nem szívesen keveredek olyan megmozdulásokba ahol nekem is bekell öltöznöm, főleg ha egy másik kor divatját kell hordanom.


A két testvér épp egy komoly beszélgetés közepén tarthattak, amikor észrevettek minket, és félbeszakították a diskurzusukat. Stefan megbabonázva nézte Elenát, míg Damon csak egy meglepődőtt, de inkább bosszús pillantást vetett rá, majd a tekintete rámkalandozott.
Kék szemeivel pimaszul mért végig tetőtől - talpig. Amíg engem nézett, olyan érzés kerített hatalmába mintha semmilyen ruha nem takarna. Szó szerint levetkőztetett a tekintetével.
 - Gyülekező! - hallottuk meg Carol Lockwood szigórú hangját. Elena küldött még felém egy szelíd mosolyt, majd Stefannal az oldalán elindultak a tömeg felé, és mivel ez ránk nem tartozott mi tovább ácsorogtunk. 


Egy kósza pillantást vetettem Damonra aki - miután Elenáék eltűntek - visszatért az én kinézetem elemzéséhez. Idegesen birizgáltam egy fodrot a ruhámon, miközben annak  lehetőségét kerestem hátha akad itt valaki akihez társulhatok, de majdnem minden gimnáziumi tanuló a karnevál kocsiknál gyülekezett. 
Éreztem, ahogy elpirulok. 
 - Abbahagynád? - kérdeztem folytott hangon.
 - Ó, ha ettől zavarba jössz... tudnád miket tudok még - mondta pimaszul, az arcán továbbra is azzal az önelégült mosollyal, miközben a szemeivel valahol a fejem mellett nézett el.
 - Jobb körökben ezt inkább zavarónak hívják - mondtam, majd amilyen gyorsan csak a magassarkúm engedte hátatfordítottam neki, és elindultam a park széle felé, hátha onnan jobban látom majd Elenáékat. 


Miközben hosszú léptekkel haladtam a betonúton, és hallgattam a cipőm ütemes kopogását, egy szellő kíséretében Damon mellettem termett. Fel voltam rá készülve, hogy valószínüleg nem marad ott, mint egy sértődőtt gyermek akitől elvették a cukorkát. Magasságát tekintve könnyen tartotta velem a lépést, miközben a tömeget vizslatta. 


Az emberek mind a porond mellett sorakoztak. Ekkor felhangzott a zeneszó, és megindult az első kocsi.
Damon továbbra is szórakozottan állt mellettem, majd amikor elhaladt Elenáék kocsija, akkor intett nekik. De továbbra is perces rendszerességgel rámpillantgatott.


Caroline büszkén tündökölt a kocsi legtetején, míg Elena szerényen állt a jobbján. A harmadik lányt nem ismertem, de ő közel sem volt olyan feltűnően szép mint a másik kettő. Hát, ez volt Caroline udvartartása. Emellet felvonult a középiskolai focicsapat, élén Tyler Lockwooddal, és Matt Donovannel. A felvonulás egy óra alatt zajlott le, ezekután következtek a további programok.


¤


A polgármester beszéde, és a tüzijáték előtt Elenával hazaugrottunk átöltözni, ugyanis ő nem volt hajlandó tovább elviselni a fűzőt, és az abroncsot, én meg majd megfagytam a vékony ruhámban.
Jeremy épp ekkor sietett le a lépcsőn.
 - Eljössz megnézni a tűzijátékot? - kérdezte Elena kedvesen. - Ne vigyelek el?
 - Kösz. Nem kell - felelte Jeremy mogorván, szinte sértőn. Nem értettettem ezt az ellenségeskedést a részéről. Vagyis, ha jobban belegondolok, maga az ellenségeskedés érthető, csak nem éppen Elena irányába. 


Mikor Jeremy elment, és mi már az emeleten voltunk, mindenféleképp meg akartam Elenát vigasztalni.
 - Ki fogja nőni. Ne rágódj azon, hogy miért ilyen.
 - Remélem, hogy így lesz, mert a jelenlegi állás szerint utál.
 - Biztosan nem utál. Csak ha neki valami rosszul esik, azt máson vezeti le.
Miután átöltöztünk a jól megszokott farmer-poló összeállításba, beültünk az autóba, és visszaindultunk, hogy megnézzük a tüzijátékot. Nem zavartam meg Elena elmélyült gondolkodását. Kibambultam az ablakon, és figyeltem ahogy a házak elmosódva suhannak el mellettünk, végtelen színes foltokká olvadva. Erről a vonatút jutott az eszembe, amikor idetartottam. A fejemben egy "akkor és most" kép állt össze. Megváltoztam az itt töltött idő alatt. Bármilyen furcsa is, de vagy százszor jobban érzem most magamat mint akkor. Ez őrültségnek hangozhat, ugyanis más szemében a mostani életem lehet maga a katasztrófa. De én a saját bőrömben ezt másképp érzékelem. A vonaton ülő lányból, aki zombiként járt, és bágyadtan tengette a szürke mindennapjait, most egy gondolkodó- élő és érző lény lett. Felébredtem. A sok fizikai roszullét elnyomta a lelki problémáimat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyász ne járna a nyomomban akár egy árnyék. Mindenhol ott van, minden gondolatomban, és minden lépésemben, de végre érzem azt, hogy élek. 


Mindenki a téren levő színpad köré gyűlt, várva a polgármester beszédét. Ahogy kiszálltunk a kocsiból Damon és Stefan azonnal ott termettek. Stefan arckifejezése nyugtalan volt. Erős szemöldökeit összehúzta, és száját vékony vonallá préselte. 
 - Mi a baj?  - kérdeztem megelőzve Elenát.
 - Ugyebár a Tanácsnál van a fogaskerék, ezzel persze semmi probléma... Viszont ami nyomasztónak mondható az az, hogy... - húzta a mondandót Damon, így késleltetve a lényeget. - A sírbéli vámpírok viszont bosszú gyanánt a tűzijáték alatt terveznek egy kisebb népírtást az alapító családtagok körében.
 - És a Tanács ezt mind tudja, és használni fogják a gépet - mondta Stefan.
 - Mit tehetünk a sírbéliek ellen? - kérdezte Elena. - Mert Bonnie leszedte a varázslatot a kerékről...
 - Mire gondoltál, hogy több tíz vérszomjas vámpír elé odaállunk, és megkérjük, hogy távozzanak? - forgatta meg a szemét Damon.
 - Semmit nem tudunk tenni, Elena - jelentette ki Stefan, majd finoman átkarolta a lányt.
Kilenc órakor Lockwood polgármester nekikezdett a beszédének. Peckesen állt az emelvényen, miközben robotszerűen mondta a mondókáját. Soha nem kedveltem a férfit igazán. Számomra egy unszimpatikus és negatív személyként lett elkönyvelve már az első pillanatban. Tudom, hogy nem szép dolog könyvet borítójáról ítélni, de nem tudok ezellen mit tenni.


Mielőtt a tűzijáték - kilenc óra, öt perckor - elkezdődött volna Damon eltűnt mellőlünk. Feltűntek az ismeretlen arcok a téren, akik akár a szellemek hangtalanul szlalomoztak elvegyülve az embertömegben.
 - Ők azok - mutatott rá Stefan, majd az autóink felé terelt minket.
 - Várjatok... - szóltam utánuk, ugyanis szerencsétlen módon ott hagytam egy padon a táskámat. - Két perc és jövök, de elhagytam a táskámat.
 - Siess Ruth! - parancsolta Elena. Bólintottam majd sietősen elindultam vissza az aluljárótól, ahol Elenáék megálltak.


Rápillantottam a toronyórára, ami kegyetlen módon csak egy percet adott a tűzijáték kezdetéig. Reggel óta most előszőr tört ki rajtam a rosszullét, és émelygés. Sietve visszamentem a barna kis padocskához, amin magányosan hevert a régi, szakadt, fekete táskám. Felkaptam, majd futólépésben indultam vissza. Ekkor lőtték fel az első patront, amit záporzó esőként követett a többi. Visszafelé belekeveredtem  a legnagyobb tumultusba.  A tűzijáték éles hangja fájdalmasan viszhangzott a fejemben. Forgott velem a világ. A émelygés felerősödött, az emberek körülöttem pedig figyelmetlenül meg-meglöktek, cseppet sem segítve rajtam. A fejemhez kaptam és összeszorított szemekkel probáltam magamban tartani, hogy ne kiáltsak fel. Kinyitottam a szemem, de előttem minden sötétségbe borult, a hangok kezdtek eltompulni körülöttem, mintha víz alatt lennék. A testem feladta, és erőtlenül terültem el a hideg betonon.


 - Adtál neki vérbénát? - kérdezte egy távoli rekedt hang.
 - Nem, biztos nem - felelte egy másik.
 - Mostmár mindegy, úgyis szénné ég perceken belül. 
 - Segíts a többieknek, elbírom egyedül - szólt a második hang. Éreztem, hogy néha egy szellő símítja végig a forró bőrőmet. Szólni akartam, hogy segítsenek rajtam, de képtelen voltam akár mozdulni is. Mindenki ismeri azokat az álmokat amikor kiabálni akar, de a test nem teljesíti azt amit az agy követel. Az öntudatlanság ismét magával rántott.


Forróság volt. A meleg szinte égette a bőrömet. Az érzéshez hamarosan a hangok is társultak. Ropogás, és fájdalmat tükröző hangok. Mint aki egy rossz álomból ébred, tértem magamhoz. Kipattantak a szemeim, és egy olyan dologgal szembesültem amivel semmiféleképp nem akartam.


Tűz volt körülöttem. A lángok a mennyezetig értek, körbe ölelve minden egyes tartógerendát. Elborzadtam a látványra, hogy körülöttem emberek fetrengenek, szenvedve, mozgásra képtelenül. Egy égő sírkamrában voltam. Azt kívántam, bárcsak ez még az álom része lenne, és a puha, meleg ágyamban ébrednék fel. De minden túl intenzív volt ahoz, hogy egy álom legyen.


Felültem, - és bár a fejem belesajdult a hirtelen helyzetváltásba - azzal a lendülettel talpra is álltam, és bizonytalanul tettem pár lépést. Kiutat kerestem, hátha van rá lehetőség, de azzal kellett szembenéznem, hogy a lépcsőt is tűznyalábok ölelik körül, és sehol egy ablak. Elindultam, hátha mégis találok egy csapóajtót, vagy egy kisablakot, vagy bármit, de a kis helyiségben semmiféle menekülő útvonal nem volt.


A földön heverő emebrek közül némely hallott volt, de egyben biztos voltam. Mind vámpír. Ugyanaz az összeaszódótt eltorzult testek voltak, mint amikor Pearlt lelőtték.


Továbblépdeltem, kerülgetve a földön heverő embereket, és égő tárgyakat, amikor egy kéz a bokámra kulcsolódott akadályozva abban, hogy továbbmenjek. Ijedten megfordultam, és megpróbáltam beazonosítani a földön fekvő embert...