Kilencedik fejezet - Memories

Szép jó estét mindekinek!
Szuper hamar meghoztam az újabb fejezetet, és most büszke is vagyok magamra emiatt, ráadásul magamhoz képest egész hosszú fejezetet hoztam.
Nos, hát nem tudok ennél többet hozzáfűzni, csak azt, hogy jó olvasást kívánok mindekinek, és kíváncsi vagyok a véleményetekre!!!
Üdv,Vezzie
Ui.: Emlékeztető: Névtelenül is lehet kommentet írni!:)


Kilencedik fejezet - Memories

Az álmaimat lidércnyomás kíséretében aludtam át. Fizikailag kimerült voltam, így képtelen voltam felébredni. Most, hogy ledőlt a gát, ami eddig az emlékeimet elszigetelte tőlem, majdnem minden értelmet nyert számomra. Értettem, hogy miért éreztem mindent olyan esetlennek ami körülöttem történt, hogy miért volt olyan sok dolog ismerős és mégis idegen. Rájöttem, hogy miért nem okozott akkora sokkott amikor rájöttem a vámpírok mivoltjára.

Egyszer már mindezt átéltem, csak elfelejtették velem.

Emlékszem, hogy eleinte nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy vámpírok igen is léteznek, és az egyikőjük meghódította az édesapám szívét. Az ember azt hinné, hogy egy olyan gyerek könnyen megküzd a dologgal, akinek az apja nap mint nap ezzel foglalkozik, pedig ez nem így van.

Miután megkedveltem Pearlt, megbékéltem a vámpírokkal is, és apa egyre több dologba vont be fokozatosan. Minden olyan idilli volt, addig a napig amíg Katherine meg nem jelent.

Egy hangos károgásra riadtam fel. Felültem és zihálva meredtem magam elé az ágyban. Egy varjú repült ki az ablakomon, még épp láttam a szárnyát, amint megcsillan a naplemente sárgás színeiben. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból úgy dobogott, és hegyeztem a füleimet, hátha bármi zajt hallok, de csak a szél fújt gyengéden, meg- meg suhogtatva a fák leveleit.
Azt kívántam bárcsak álmodtam volna a tegnapot. De az emlékek kegyetlenül rohamozták meg az agyamat. Csak az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben, amit akkor hallottam mielőtt elaludtam volna. A játék ismét elkezdődött,Ruth... - hallottam a bársonyos hangját a fejemben.

Kiugrottam az ágyból, majd szélsebesen a fürdőbe vettem az irányt, és remegő kézzel megnyitottam a zuhanyt. Úgy, ahogy voltam - ruhástul - léptem be a jéghideg zubogó víz alá.

A hátamat a bézs csempének támasztva csúsztam le ülőhelyzetbe, a zuhanytálcába. Jól esett, ahogyan a hideg víz végig folyik rajtam, lehűtve a felhevült testemet. Mereven bambultam a torzított üvegajtót. Éreztem, ahogyan a sós könnyek marják a szememet.

Olyan zavarodott voltam... Mindenki ismeri azt a helyzetet amikor be van dugulva az orra. Nem kellemes, de el lehet lenni vele, viszont nagy megkönnyebbülés amikor az ember friss levegőt tud belélegezni az orrán át.
De vannak olyan esetek amikor inkább azt kívánjuk, hogy bárcsak ne kapnánk levegőt, és nem éreznénk azokat az illatokat vagy szagokat amik körülvesznek. Nos, nekem egy szemétlerakatnál dugult ki az orrom.

Eltűnt az a gát az agyamból, ami eddig feltartotta az emlékeimet, és mostmár tudom, hogy miért volt minden olyan ismerős mégis idegen. Visszakaptam valamit amit jogtalanul vettek el tőlem... Nem értettem, hogy mi értelme van ennek az egésznek...

Miután levettem a vizes holmiaimat, magamra csavartam egy törölközőt, és megálltam a tükörrel szemben. Egy zavart zöld szempár tekintett vissza rám. Lehajottam a fejem, mire a csuklómon észrevettem egy sebet. Eszembejutott az érzés amikor Damon belémharapott...

A csuklómon a seb szépen beforrt, alig látszódott. Félredobtam a hajamat a nyakamból, és teljesen lesokkolódtam a látványtól. Egy jól kivehető félkör alakú seb éktelenkedett a sápadt bőrömön. Tisztán látszódott a szemfogak mély nyoma.

Mérges voltam Damonre, mert az egy dolog, hogy vámpír, és nehezére esik néhány dolog, de ha nem állítom le, akkor nem látom többé felkelni a napot.  Mivel őszinte ember vagyok, szívesen a szemére hánytam volna mindent, de az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy megondolunk mindent, mielőtt kimondanánk. Így hagytam érlelődni tovább magamban a haragomat, és a földszint felé vettem az irányt. Ahogy a lépcsőn lefelé tartottam, a fa halk recsegésén kívül hallottam, hogy valaki dúdolgatva pakolászik a konyhában.

Az ajtó melletti dohányzóasztalra le volt téve egy cetli, amire gyöngybetűkkel az volt írva, hogy: Látogatóban vagyok a kórházban. Nem sokára jövök.

A kezemben fogva a cetlit sétáltam a konyhába a nappalin át. Elena nézegette a parafa táblán a mindennapos feljegyzéseket. Biztos hazaért a kórházból - gondoltam.
Kifejezetten csinos volt. A megszokott stílusától eltérően, most testhez simuló fényes anyagból készült nadrágot, és egy magassarkú csizmát viselt. A haja műgonddal rendezett fürtökben omlott a vállára.
 - Ilyen gyorsan hazaértél? - kérdeztem, mire megfordult, és egy szokatlan mosolyra húzta a száját. Ekkor döbbentem rá, hogy jogosan vagyok gyanús rá, hiszen a legkevésbé sem Elena volt az aki velem szemben állt.
 - Ó, igen. Csak egy gyors látogatást tettem Caroline-nál. - Rendezte a vonásait, úgy ahogy én is, mivel elakartam vele hitetni, hogy én naiv módon azt hiszem, hogy ő Elena. Leült az egyik bárszékre, mire én körbe mentem a pultnál, és levettem a polcról a gabonapelyhet, és csináltam magamnak egy egyszerű kis ennivalót.
 - Mi történt vele? - kérdeztem meglepődve, mivel lemaradtam egy nappal az emberiségtől.
 - Tegnap autóbalesetük volt - mondta teljesen rideg hangon. - És most kritikus az állapota - folytatta enyhítve a hangján, majd elmosolyodott. Annyira erőltetett, és szinte bizarr volt a mosolya, hogy kirázott tőle a hideg. - A többiek szerencsére jól vannak.

Leguggoltam a pult alatti szekrényhez, ahonnan nem látott. Az agyam folyamatosan kattogott, hogy mit tudnék még is csinálni. Mivel vérbéna nem volt nálam, lázasan kezdtem el a sok kacat között keresgélni, hátha találok valamit ami fából készült.
 - Kik voltak még az autóban? - kérdeztem, hogy ne tűnjön fel neki a nagy csendességem.
 - Hát, a szépsze... Matt, és Tyler.
Mivel mosószereken kívűl más nem volt a szekrényben, felegyenesedtem, és a szemem megakadt, egy fa vázán, amiben merőkanalak és egy pár fakanál volt.

Ugyebár a szeme láttára nem vehettem volna el a fakanalat, kikaptam a fiókból egy kést és a pult alá rejtettem a kezem, amivel erősen markoltam azt.
Ezt követően ráemeltem a tekintetem.
 - Nem tudsz átverni Katherine. Ezer közül is felismerném az apám gyilkosát... - emeltem meg a hangomat, mire az arcán egy pillanatig meglepettség játszott, aztán ismét felöltötte azt a bizarr mosolyát.
 - Keveset tudsz még erről a világról.
 - Eleget - jelentettem ki egy negédes mosoly kíséretében.

Kirántottam a kezem a pult alól és feléhajítottam a kést. De nem talált, hanem Katherine feje mellett szágudott el, majd belevágódott a falba. Eközben hallottam a bajárati ajtó csapódását.
Felhúztam Katherinet, szép vonásai most megkeményedtek és szinte láttam a halántékán lüktetkő ereket. Aztán nekem rugaszkodott. Ősszeszorítottam a szememet, és vártam, hogy nekem ugorjon.
 - Ruth! - hallottam Stefan hangját. Kinyitottam a szememet, de Katherine-nek csak a hűlt helyét láttam. - Mi történt? - kérdezte a késre pillantva ami a falból állt ki.

A kezemben szorongatott fakanalat a pulthoz vágtam.
 - Ismerem Katherinet... Itt volt... - jegyeztem meg a kés felé intve.
Stefan zavarodottan kutatta az arcomat, majd kirántotta a falból a kést, és letette messzebb a pultra.
 - Honnan? Mármint... nem értem - mondta, majd rámpillantott. Ekkor Damon jelent meg mellettünk.
 - Mit nem értesz? - kérdezte, anélkül, hogy köszönt volna.
 - Mindig is ismertem őt. Csak eddig nem tudtam róla. Pearl időszakos amnéziát okozott nekem, de mostmár emlékszem... - foglaltam össze röviden.
 - És most megpróbáltad megölni - nevette el magát Damon. Előszőr hallottam igazán nevetni, akármennyire is utáltam, akaratlanul is rajtafelejtettem a tekintetem.
 - Szemet, szemért... - mondtam a szemeibe nézve.
 - Ő ölte meg az édesapádat? - kérdezte Stefan, zöld szemeiből együttérzés sugárzott. Bólintottam.


- Katherine-t nem ilyen egyszerű megölni - jegyezte meg Damon, mikor Stefan elment Elenáért a kórházba.
 - Attól még, hogy a te érzéseid nem engedik hogy megtedd... - Nem hagyta, hogy befejezzem.
 - Belőlem rég kihaltak az érzések, Ruth - szorított neki a falnak, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Majd hátrált egy lépést. - Legszívesebben kitépném a szívét. - A gyűlölet csak úgy sugárzott minden egyes szavából.
 - Tudtad, hogy a gyűlöletet és a szerelmet csak egy hajszál választja el egymástól?
 - Hogy lehetsz olyan bátor, hogy kioktass egy vámpírt? - nézett mélyen a szemembe, libabőrős lettem, nem tudom, a hangsúlyától, ami vészjóslóan csengett, vagy a tekintetétől.
 - Nem félek tőled, Damon - közöltem vele, majd kibújtam a falat támasztó karja alatt. Igazándiból nagyon is féltem a tegnap esti történések után, de erősnek akartam látszani. A mondás is úgy tartja, hogy a hazugság magunk védelme.
Viszont újfent kezdem megismerni azt, hogy mire vagyok képes, és ez egy kicsit magabiztosabbá tesz.
 - Pedig kéne.
 - Lehet.
 - Biztos - emelte meg a hangját, és ezzel lezártnak tekintette a témát.


Ha Elenának vannak aggodalmi és tőrődési fokozatai, most a maximumra kapcsoltak, mint a tájfun jött haza, amint Stefan odaért, és elmesélte neki az itthon történteket. Mikor részletesen elmeséltem neki, azt, hogy tegnap éjjel visszakaptam az emlékeimet, és, hogy ma találkoztam Katherine-nel, de épségben vagyok, akkor úgy látszott kezd megnyugodni.
 - Elena, hidd el minden rendben van. Amúgy is tudok vigyázni magamra.
 - Én csak féltelek.
 - Szerintem te vagy az akit félteni kéne, végülis a te őrült hasonmásod járkál tébolyultan az utcákon - közöltem vele tényeket, mire az arca elszomorodott. Most látszott rajta, hogy mennyire is gondterhelt.

Mikor Jenna hazaért, magával hozta a boldogságát is, és szerencsére nem vette észre a vágást a falban amit én okoztam. Mint szokta, nagy elhatározással nekiállt főzni, de mikor épp elővette a tepsit, Rick elhívta vacsorázni. így a főzés ma is abbamaradt, és mint szokta hagyott itthon nekünk pénzt, hogy rendeljünk valamit.
 - Nagyon sokat, fogytál! Mit mondok anyádnak? Éheztetünk? - viccelődőtt mielőtt kilépett az ajtón. - Vigyázzatok magatokra!
Amikor végignéztem magamon rájöttem, hogy valóban fogytam, ugyanis mostanában általában mindig hordtam övet, mert anélkül lecsúszott volna némely nadrágom.

Felmentem a szobámba és egy nyugalmas este  elé néztem. Leültem az íróasztalomhoz és - a történtek után, a legbutább, és legfurcsább dolognak álltam neki; a tanulásnak. A tanulás jó dolog ha szeretnél átlagos lenni, és unatkozáshoz van kedved.

Ekkor kivágódott az ablakom, és egy elmosódott alak jött be rajta...