Szössz

Szép szombat estét mindekinek!
Jelentkezem, hogy folytatom a az újabb fejezetet, ezután a gyilkos osztálykirándulásunk után.
Háát, el nem tudjátok képzelni milyen kiborító volt. Igazándiból osztálykirándulásnak indult aztán végül megmásztuk a Mount Everestet, úgy hogy gondolhatjátok, milyen állapotban érkeztünk haza...
De a lényeg, hogy folytatom, és nem sokára hozom is, hogy olvashassátok.:)

Kilencedik fejezet - Memories

Szép jó estét mindekinek!
Szuper hamar meghoztam az újabb fejezetet, és most büszke is vagyok magamra emiatt, ráadásul magamhoz képest egész hosszú fejezetet hoztam.
Nos, hát nem tudok ennél többet hozzáfűzni, csak azt, hogy jó olvasást kívánok mindekinek, és kíváncsi vagyok a véleményetekre!!!
Üdv,Vezzie
Ui.: Emlékeztető: Névtelenül is lehet kommentet írni!:)


Kilencedik fejezet - Memories

Az álmaimat lidércnyomás kíséretében aludtam át. Fizikailag kimerült voltam, így képtelen voltam felébredni. Most, hogy ledőlt a gát, ami eddig az emlékeimet elszigetelte tőlem, majdnem minden értelmet nyert számomra. Értettem, hogy miért éreztem mindent olyan esetlennek ami körülöttem történt, hogy miért volt olyan sok dolog ismerős és mégis idegen. Rájöttem, hogy miért nem okozott akkora sokkott amikor rájöttem a vámpírok mivoltjára.

Egyszer már mindezt átéltem, csak elfelejtették velem.

Emlékszem, hogy eleinte nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy vámpírok igen is léteznek, és az egyikőjük meghódította az édesapám szívét. Az ember azt hinné, hogy egy olyan gyerek könnyen megküzd a dologgal, akinek az apja nap mint nap ezzel foglalkozik, pedig ez nem így van.

Miután megkedveltem Pearlt, megbékéltem a vámpírokkal is, és apa egyre több dologba vont be fokozatosan. Minden olyan idilli volt, addig a napig amíg Katherine meg nem jelent.

Egy hangos károgásra riadtam fel. Felültem és zihálva meredtem magam elé az ágyban. Egy varjú repült ki az ablakomon, még épp láttam a szárnyát, amint megcsillan a naplemente sárgás színeiben. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból úgy dobogott, és hegyeztem a füleimet, hátha bármi zajt hallok, de csak a szél fújt gyengéden, meg- meg suhogtatva a fák leveleit.
Azt kívántam bárcsak álmodtam volna a tegnapot. De az emlékek kegyetlenül rohamozták meg az agyamat. Csak az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben, amit akkor hallottam mielőtt elaludtam volna. A játék ismét elkezdődött,Ruth... - hallottam a bársonyos hangját a fejemben.

Kiugrottam az ágyból, majd szélsebesen a fürdőbe vettem az irányt, és remegő kézzel megnyitottam a zuhanyt. Úgy, ahogy voltam - ruhástul - léptem be a jéghideg zubogó víz alá.

A hátamat a bézs csempének támasztva csúsztam le ülőhelyzetbe, a zuhanytálcába. Jól esett, ahogyan a hideg víz végig folyik rajtam, lehűtve a felhevült testemet. Mereven bambultam a torzított üvegajtót. Éreztem, ahogyan a sós könnyek marják a szememet.

Olyan zavarodott voltam... Mindenki ismeri azt a helyzetet amikor be van dugulva az orra. Nem kellemes, de el lehet lenni vele, viszont nagy megkönnyebbülés amikor az ember friss levegőt tud belélegezni az orrán át.
De vannak olyan esetek amikor inkább azt kívánjuk, hogy bárcsak ne kapnánk levegőt, és nem éreznénk azokat az illatokat vagy szagokat amik körülvesznek. Nos, nekem egy szemétlerakatnál dugult ki az orrom.

Eltűnt az a gát az agyamból, ami eddig feltartotta az emlékeimet, és mostmár tudom, hogy miért volt minden olyan ismerős mégis idegen. Visszakaptam valamit amit jogtalanul vettek el tőlem... Nem értettem, hogy mi értelme van ennek az egésznek...

Miután levettem a vizes holmiaimat, magamra csavartam egy törölközőt, és megálltam a tükörrel szemben. Egy zavart zöld szempár tekintett vissza rám. Lehajottam a fejem, mire a csuklómon észrevettem egy sebet. Eszembejutott az érzés amikor Damon belémharapott...

A csuklómon a seb szépen beforrt, alig látszódott. Félredobtam a hajamat a nyakamból, és teljesen lesokkolódtam a látványtól. Egy jól kivehető félkör alakú seb éktelenkedett a sápadt bőrömön. Tisztán látszódott a szemfogak mély nyoma.

Mérges voltam Damonre, mert az egy dolog, hogy vámpír, és nehezére esik néhány dolog, de ha nem állítom le, akkor nem látom többé felkelni a napot.  Mivel őszinte ember vagyok, szívesen a szemére hánytam volna mindent, de az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy megondolunk mindent, mielőtt kimondanánk. Így hagytam érlelődni tovább magamban a haragomat, és a földszint felé vettem az irányt. Ahogy a lépcsőn lefelé tartottam, a fa halk recsegésén kívül hallottam, hogy valaki dúdolgatva pakolászik a konyhában.

Az ajtó melletti dohányzóasztalra le volt téve egy cetli, amire gyöngybetűkkel az volt írva, hogy: Látogatóban vagyok a kórházban. Nem sokára jövök.

A kezemben fogva a cetlit sétáltam a konyhába a nappalin át. Elena nézegette a parafa táblán a mindennapos feljegyzéseket. Biztos hazaért a kórházból - gondoltam.
Kifejezetten csinos volt. A megszokott stílusától eltérően, most testhez simuló fényes anyagból készült nadrágot, és egy magassarkú csizmát viselt. A haja műgonddal rendezett fürtökben omlott a vállára.
 - Ilyen gyorsan hazaértél? - kérdeztem, mire megfordult, és egy szokatlan mosolyra húzta a száját. Ekkor döbbentem rá, hogy jogosan vagyok gyanús rá, hiszen a legkevésbé sem Elena volt az aki velem szemben állt.
 - Ó, igen. Csak egy gyors látogatást tettem Caroline-nál. - Rendezte a vonásait, úgy ahogy én is, mivel elakartam vele hitetni, hogy én naiv módon azt hiszem, hogy ő Elena. Leült az egyik bárszékre, mire én körbe mentem a pultnál, és levettem a polcról a gabonapelyhet, és csináltam magamnak egy egyszerű kis ennivalót.
 - Mi történt vele? - kérdeztem meglepődve, mivel lemaradtam egy nappal az emberiségtől.
 - Tegnap autóbalesetük volt - mondta teljesen rideg hangon. - És most kritikus az állapota - folytatta enyhítve a hangján, majd elmosolyodott. Annyira erőltetett, és szinte bizarr volt a mosolya, hogy kirázott tőle a hideg. - A többiek szerencsére jól vannak.

Leguggoltam a pult alatti szekrényhez, ahonnan nem látott. Az agyam folyamatosan kattogott, hogy mit tudnék még is csinálni. Mivel vérbéna nem volt nálam, lázasan kezdtem el a sok kacat között keresgélni, hátha találok valamit ami fából készült.
 - Kik voltak még az autóban? - kérdeztem, hogy ne tűnjön fel neki a nagy csendességem.
 - Hát, a szépsze... Matt, és Tyler.
Mivel mosószereken kívűl más nem volt a szekrényben, felegyenesedtem, és a szemem megakadt, egy fa vázán, amiben merőkanalak és egy pár fakanál volt.

Ugyebár a szeme láttára nem vehettem volna el a fakanalat, kikaptam a fiókból egy kést és a pult alá rejtettem a kezem, amivel erősen markoltam azt.
Ezt követően ráemeltem a tekintetem.
 - Nem tudsz átverni Katherine. Ezer közül is felismerném az apám gyilkosát... - emeltem meg a hangomat, mire az arcán egy pillanatig meglepettség játszott, aztán ismét felöltötte azt a bizarr mosolyát.
 - Keveset tudsz még erről a világról.
 - Eleget - jelentettem ki egy negédes mosoly kíséretében.

Kirántottam a kezem a pult alól és feléhajítottam a kést. De nem talált, hanem Katherine feje mellett szágudott el, majd belevágódott a falba. Eközben hallottam a bajárati ajtó csapódását.
Felhúztam Katherinet, szép vonásai most megkeményedtek és szinte láttam a halántékán lüktetkő ereket. Aztán nekem rugaszkodott. Ősszeszorítottam a szememet, és vártam, hogy nekem ugorjon.
 - Ruth! - hallottam Stefan hangját. Kinyitottam a szememet, de Katherine-nek csak a hűlt helyét láttam. - Mi történt? - kérdezte a késre pillantva ami a falból állt ki.

A kezemben szorongatott fakanalat a pulthoz vágtam.
 - Ismerem Katherinet... Itt volt... - jegyeztem meg a kés felé intve.
Stefan zavarodottan kutatta az arcomat, majd kirántotta a falból a kést, és letette messzebb a pultra.
 - Honnan? Mármint... nem értem - mondta, majd rámpillantott. Ekkor Damon jelent meg mellettünk.
 - Mit nem értesz? - kérdezte, anélkül, hogy köszönt volna.
 - Mindig is ismertem őt. Csak eddig nem tudtam róla. Pearl időszakos amnéziát okozott nekem, de mostmár emlékszem... - foglaltam össze röviden.
 - És most megpróbáltad megölni - nevette el magát Damon. Előszőr hallottam igazán nevetni, akármennyire is utáltam, akaratlanul is rajtafelejtettem a tekintetem.
 - Szemet, szemért... - mondtam a szemeibe nézve.
 - Ő ölte meg az édesapádat? - kérdezte Stefan, zöld szemeiből együttérzés sugárzott. Bólintottam.


- Katherine-t nem ilyen egyszerű megölni - jegyezte meg Damon, mikor Stefan elment Elenáért a kórházba.
 - Attól még, hogy a te érzéseid nem engedik hogy megtedd... - Nem hagyta, hogy befejezzem.
 - Belőlem rég kihaltak az érzések, Ruth - szorított neki a falnak, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Majd hátrált egy lépést. - Legszívesebben kitépném a szívét. - A gyűlölet csak úgy sugárzott minden egyes szavából.
 - Tudtad, hogy a gyűlöletet és a szerelmet csak egy hajszál választja el egymástól?
 - Hogy lehetsz olyan bátor, hogy kioktass egy vámpírt? - nézett mélyen a szemembe, libabőrős lettem, nem tudom, a hangsúlyától, ami vészjóslóan csengett, vagy a tekintetétől.
 - Nem félek tőled, Damon - közöltem vele, majd kibújtam a falat támasztó karja alatt. Igazándiból nagyon is féltem a tegnap esti történések után, de erősnek akartam látszani. A mondás is úgy tartja, hogy a hazugság magunk védelme.
Viszont újfent kezdem megismerni azt, hogy mire vagyok képes, és ez egy kicsit magabiztosabbá tesz.
 - Pedig kéne.
 - Lehet.
 - Biztos - emelte meg a hangját, és ezzel lezártnak tekintette a témát.


Ha Elenának vannak aggodalmi és tőrődési fokozatai, most a maximumra kapcsoltak, mint a tájfun jött haza, amint Stefan odaért, és elmesélte neki az itthon történteket. Mikor részletesen elmeséltem neki, azt, hogy tegnap éjjel visszakaptam az emlékeimet, és, hogy ma találkoztam Katherine-nel, de épségben vagyok, akkor úgy látszott kezd megnyugodni.
 - Elena, hidd el minden rendben van. Amúgy is tudok vigyázni magamra.
 - Én csak féltelek.
 - Szerintem te vagy az akit félteni kéne, végülis a te őrült hasonmásod járkál tébolyultan az utcákon - közöltem vele tényeket, mire az arca elszomorodott. Most látszott rajta, hogy mennyire is gondterhelt.

Mikor Jenna hazaért, magával hozta a boldogságát is, és szerencsére nem vette észre a vágást a falban amit én okoztam. Mint szokta, nagy elhatározással nekiállt főzni, de mikor épp elővette a tepsit, Rick elhívta vacsorázni. így a főzés ma is abbamaradt, és mint szokta hagyott itthon nekünk pénzt, hogy rendeljünk valamit.
 - Nagyon sokat, fogytál! Mit mondok anyádnak? Éheztetünk? - viccelődőtt mielőtt kilépett az ajtón. - Vigyázzatok magatokra!
Amikor végignéztem magamon rájöttem, hogy valóban fogytam, ugyanis mostanában általában mindig hordtam övet, mert anélkül lecsúszott volna némely nadrágom.

Felmentem a szobámba és egy nyugalmas este  elé néztem. Leültem az íróasztalomhoz és - a történtek után, a legbutább, és legfurcsább dolognak álltam neki; a tanulásnak. A tanulás jó dolog ha szeretnél átlagos lenni, és unatkozáshoz van kedved.

Ekkor kivágódott az ablakom, és egy elmosódott alak jött be rajta...

Blabla

Sziasztok!
Csak egy gyors közérdekű közleményt teszek. Most jöttem rá, hogy nem lehet névtelenül kommentet írni a történetemhez, vagyis regisztráció nélkül nem tudtok megjegyézeket írni. Kijavítottam, és mostantól mindenki tud kommentelni nekem. (Köszi Lily!!!!!) Szóval várom a véleményeket.
Vezzie.:)

Nyolcadik fejezet - Game on, trust off

Szép őszi délutánt!
Egész gyorsan sikerült meghozni a fejezetet, így büszkén megveregetem a vállamat. Hát ajánlanám a fejezethet a Sting - Shape of my heart című dalát.(Betettem a lejátszóba:))
Nos, nem igazán tudok mit hozzáfűzni a fejezethez, de remélem tetszik majd nektek, és élvezitek majd olvasni.
Várom a kommentjeiteket!:)

Nyolcadik fejezet – Game on, trust off


Damon erőtlenül leejtette a kezét a bokámról, és a hátára küszködte magát.
- Mit keresel itt? - kérdezte rekedtes hangon.
- Az egész napos rosszullét után elájultam - fogtam rövidre, majd letérdeltem mellé. - El kell tűnnünk innen, nemsokára a fejünkre omlik az egész, vagy hamuvá égünk. Gyere... - felálltam, hogy rákészüljek arra, hogy segítsek neki, de nem mozdult. 
- Úgy festek, mint aki lefutná a marathont? Teli vagyok vérbénával - mondta cinikus hangnemben.

Elcsodálkoztam, hogy még ilyenkor is képes gúnyosra fogni a viselkedését.
Apa naplójából jól tudtam mi is ez a növény. Kinyitotta a szemét, ami gyengén fénylett a vöröses fényben. Ekkor eszméltem rá, hogy valóban semmi ereje nincs.
- Én nem kaptam vérbénát - emlékeztem vissza. - Mitől kapsz erőre? - kérdeztem visszaguggolva mellé. Ekkor rám pillantott és megcsillant a szeme, majd várakozóan figyelt.
- A vértől. - Ahogy kiejtette a száján ezt a szót, már tudtam, hogy mit fogok tenni. Mivel csak két választásom volt, végül a harmadikat választottam. Ez mindig is egy jól bevált dolog volt. Az első az lett volna, hogy hagyom elégni, a második az, hogy itt égek el vele. Egyik sem túl szívet derengető, így mivel nem volt más lehetőség rákényszerültem egy nem túl épeszű tettre, ami talán mindkettőnket megment. Ez a tett lényegében azt takarta, hogy megbízom Damonben, és az életemet teszem a kezeibe.
- Nem bízok benned, csak kockáztatok. Nem akarom megbánni, érted? - kérdeztem tőle, miközben feltűrtem a fekete garbóm ujját. Egy percnyi tétovázás után felé tartottam a kezemet.
- Megtisztelő, hogy áldozatot teszel értem - húzta negédes mosolyra a száját, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy meg fogom bánni az önfeláldozásomat.
Nem gondoltam át rendesen, így nem tudtam mire számítsak, kezdtem egy kicsit félni, hogy vajon mire vállalkoztam?!

Damon megfogta a kezemet, majd közelebb húzott magához, így a csuklómon éreztem a leheletét. A vér összesűrűsödött a csuklómban, szinte arra várva, hogy Damoné lehessen. Megbabonázva nézte a kezemet, a szemeiben őrűlt vágy csillogott. Egy pillanatra zavarba jöttem a jelenettől, és ha nem az én kezem lett volna, még az is lehet, hogy szégyenlősen elfordulok. De nem fordultam el.

Ekkor Damon szemei alatt az erek kiéleződtek, szemfogai megnyúltak és a szeme elsötétült. Hirtelen vetett rám, egy pimasznak mondható pillantást, és ez után már csak azt éreztem, hogy a fogai a csuklómba mélyednek. Felszisszentem, majd elkaptam a fejem. 

A kezei egyre erősebben markolták a kézfejemet, majd hirtelen elengedte, és következőleg már velem szemben térdepelt.

A szeme alatt az erek rémisztően kidomborodtak, és a szeme teljesen elsötétült, szinte vörös volt. Az ajkain a vérem csillogott. Most először féltem tőle igazán. A tekintetéből zabolázatlan vadság tükröződött.
- Damon... - suttogtam reszelős hangon.
- Nem megy... - mondta lassan, majd magához rántott, úgyhogy a testünk összeért. Nem eresztett.

Félresöpörte a hajamat, majd hallottam, ahogyan a garbóm anyaga feladja a harcot Damon kezei ellen. 
Széthasította, majd a száját finoman végighúzta nyakamon. Összeszorítottam a szemeimet, és rá egy pillanatnyi késéssel Damon ismét megharapott, és szívta a véremet. Olyan intenzitással tette mindezt, ami számomra kifejezetten fájdalmas volt. A kezeimet megtámasztottam a mellkasán, és megpróbáltam eltaszítani magamtól, de ez nem sikerült, hiszen már nem volt legyengülve. 

Felemelt a földről, és míg az egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a tarkómnál tartotta a fejemet. Próbáltam eltolni magamtól, de sokadjára sem sikerült. A véremmel együtt az energiámat is kiszívta belőlem.
- Kérlek... - mondtam halkan, mivel alig bírtam kinyitni a számat. Egy pillanatra elszakadt a szája a nyakamtól, de csak egy pillanatra...

Meg fog ölni - tudatosult bennem a gondoltat, mire az adrenalin végigsöpört a testemen.
Szilánkokat láttam. Apró, kicsi, csillámló szilánkokat, ahogyan repülnek a levegőben, megcsillanva a sápadt fényben. Volt egy utolsó lehetőségem. Erősen koncentráltam Damonre. Arra összpontosítottam, hogy pszichésen fájdalmat okozzak neki. Azt akartam, hogy az véremet érezze mérgezőnek, olyannak, mint a vérbéna. 

Egy pillanat múlva elszakadt tőlem, és hátrált pár lépést köhögve. Sikerült - ez visszhangzott a fejemben, majd fáradtan eldőltem a földön. Egyre melegebb volt, és a füst mérgezően itta be magát a tüdőmbe, ami köhögő rohamokat eredményezett. Nem tudtam, hol van Damon és nem is érdekelt. Egy dolgot megtanultam ma, ha valakitől semmit sem várunk, akkor nem is csalódhatunk benne, én elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam Damon Salvatoreban.

¤

Ahogy a vére gyógyírként végigfolyt a torkomon, éreztem, hogy képtelen leszek tartani a kontrollt az ösztöneim felett. Különleges íze volt, bár lehet, hogy csak az éhségem miatt éreztem. Nem értem be a csuklójával. Több kellett. Több és több. Sohasem a mértékletességemről voltam híres.

Szembe térdeltem vele, és ködös, elborult aggyal néztem rá. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy csörgedezik a vér az ereiben.
- Damon... - Hallottam a félelmet a hangjában, de csak az éhségem járt a fejemben.
- Nem megy... - Újra megcsapott a vérének az illata, és valóban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ráadásul ez egy olyan alkalom volt, amikor valaki önmagától ajánlkozott fel nekem. Nem voltam urai a cselekedetemnek, de már nem is akartam megálljt parancsolni. Az emberéleteknek nálam nincs mértékegysége. Nem ő lesz az aki ezt megváltoztatja, ahhoz ő túlontúl kevés.

 A vadász-, és túlélési ösztön felülkerekedett rajtam.

Széthasítottam a garbóját, egy könnyed mozdulattal félresöpörtem a sötét haját, és onnan nem volt visszaút. Eltűnt minden zavaró tényező, ami körül vett. A növekvő tűz és hőség, a füst is… Csak élveztem, hogy az erőm minden másodperben nő. Áldozathoz méltóan tiltakozott, de gyenge volt, egyre gyengébb.
- Kérlek... - A halk hang mantraként visszhangzott a fejemben. Elemeltem a fejem a nyakától, de a hang szépen lassan elhalkult a fejemben és a józan eszem újra a mélységekbe süllyedt.


Aztán hirtelen pillanatok alatt maró lett a vére, éreztem, ahogy minden korty után belesajdul a torkom. Mintha vérbénát, vagy lávát nyeltem volna. Kijózanított, és döbbenten hátráltam tőle, mire ő összeroskadt a földön. Döbbenetem akkor sem hagyott alább, amikor egy pillanatra a tekintetünk összefonódott. Siker örömét láttam a fátyolos tekintetében.

A levél jutott eszembe, amit Ruth apja írt a lánynak, amit Pearl át akart adni neki. A benne leírt sorok jutottak az eszembe, és az, hogy mekkora szerencse, hogy nem adtam át lovagiasan Ruthnak.

Komolyan, kezdek olyan rendes lenni, mint Stefan, látszik, hogy túl sok időt töltök vele...
Kezd túl sok lenni ebből a lányból.

¤

Egy kéz szorította meg a felkaromat, lassan kinyitottam a szemem, és nem Damon volt az illető, aki a földön négykézláb felém mászott, a kezemet markolva. Egy másik volt a vámpírok közül. Az arca el volt torzulva, úgy, mint Damonnak nem régen. Felsikoltottam, és megpróbáltam hátrébb kúszni, de a testem alig engedelmeskedett. Ekkor valaki hirtelen felkapott, majd hatalmasat rúgott a földön mászó vámpírba, aki hatalmas puffanással csapódott a szemközti falnak.
- Siessünk! Bonnie nem sokáig tudja feltartani a tüzet... - hallottam Stefan hangját. Hogy került ide? - tettem fel a kérdést magamnak. A lépcsőt most valóban nem takarták a vörös lángok.

Hirtelen a szabadban voltunk. A tüdőm nem tudott betelni a tiszta, friss levegővel. Kijutottunk - könnyebbültem meg. Damon eddig a karjaiban tartott, most letett a betonpadka szélére.
- Úristen, mi történt? - kérdezte Elena aggodalmasan majd leguggolt velem szembe.
- Minden oké - krákogtam, miközben próbáltam magamhoz térni, de ez igencsak nehézkesen ment, ugyanis nagyon gyengének éreztem magam.
- Hogy lenne "oké", hogy kerültél oda? - kérdezte Elena kissé számon kérően, de inkább féltőn.
- Beszéljük meg ezt máskor, nincs jó állapotban ehhez - mondta Stefan halkan. Majd felsegített a betonról, és támaszként kísért, míg Elena a másik oldalamon segédkezett.

A következő, amire emlékszem, hogy otthon fekszem a puha, meleg ágyamban.
 - Jól lesz? – hallottam Elena hangját.
 - Kell neki egy kiadós alvás és újra a régi lesz – válaszolta Stefan halkan.
És valóban csak arra vágytam, hogy aludhassak, hogy az álmok világába léphessek, ahol béke van, csend és nyugalom. Fáradt voltam és kimerült.

A tavaszi szellő gyengéden fújt végig a szobámon, kirázott a hideg. Léptek zaját hallottam, majd egy hűvös kéz érintését éreztem a hajamon.
 - A játék ismét elkezdődött, Ruth… Ne felejts el többször a hátad mögé nézni – Képek áradata villant be az agyamba. Mintha végig pörgettek volna a szemem előtt egy fényképalbumot. Emlékek ezernyi elvesztett töredéke tört utat az agyamba. Apa. És emlékeztem Pearlre is, vagy, ahogy együtt kávézunk a konyhánkban. És amikor apa megmutatta nekem azt a bizonyos fogaskereket, és jegyzeteit. De a legerősebb emlék, egy arc volt. Egy arc, aki kiköpött mása volt Elenának, Katherine. Mindenre emlékeztem, mindenre, amit elfelejtettem.  

Hetedik fejezet - Fire

Sziasztoooooook!

Megérkeztem az új fejezettel egy együtt. Gonosz módon késleltettem egy napot, mert még ráfért egy kevés alakítgatás, de végülis így koradélután úgy éreztem megosztom veletek.
Mint ígértem van benne akció, és Damon is.
És nem tudom ti hogy vagytok vele de én nagyon várom a holnapot az új TVD rész miatt, már totál kész vagyok.
Nem is rizsázok tovább íme a fejezet:
Vezzie.

Ui.: Azért ha van időtök nyugodtan hagyjatok kommentárt, vagy nyomjatok egy tetszik- nem tetszik gombot. Kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.:)







Hetedik fejezet - Fire


Mystic Falls főterére érve hatalmas nyüzgéssel találtuk szemben magunkat, mivel innen indult a felvonulás.
A tér ízlésesen volt feltdíszítve, és már a karnevál kocsik is készen álltak.


Az első ami feltűnt, Caroline szőke hajkoronája, és karcsú alakja, amint megállás nélkül rendezkedett, és feladatokat osztogatott. Lockwoodék nem messze tőle, a színpadnál ellenőrizték a mikrofonokat. Carol Lockwood és a férje is elegánsan egymáshoz voltak öltözve.


Kiszálltunk a kocsiból, és nem messze tőlünk egy férfi támaszkodott az autójának, majd lelkesen intett felénk, de a lelkesedést leginkább Jennának szánta. A történelemtanárunk volt az, Alaric Saltzman. Jenna gyorsan elköszönt tőlünk, majd csatlakozott Rickhez.

Elenával az oldalamon, elindultunk a gyülekező helyre. Hatalmas ruhája, halkan suhogott minden lépésénél, és a szél bele-belekapott a - most göndör hajába. Kevés embernek állhatnak jól az ilyesfajta régies ruhák, de ő bele tartozott ebbe a kevésbe. 

Emlékszem, hogy egyszer részt vettem a chicagói gimnázium egyik színi előadásán, ahol egy első világháborús darabot adtunk elő. A ruha amit ezen az előadáson hordanom kellett, katasztrófálisan állt nekem, de erre csak akkor jöttem rá amikor már nem volt viszakozás. Így azóta nem szívesen keveredek olyan megmozdulásokba ahol nekem is bekell öltöznöm, főleg ha egy másik kor divatját kell hordanom.


A két testvér épp egy komoly beszélgetés közepén tarthattak, amikor észrevettek minket, és félbeszakították a diskurzusukat. Stefan megbabonázva nézte Elenát, míg Damon csak egy meglepődőtt, de inkább bosszús pillantást vetett rá, majd a tekintete rámkalandozott.
Kék szemeivel pimaszul mért végig tetőtől - talpig. Amíg engem nézett, olyan érzés kerített hatalmába mintha semmilyen ruha nem takarna. Szó szerint levetkőztetett a tekintetével.
 - Gyülekező! - hallottuk meg Carol Lockwood szigórú hangját. Elena küldött még felém egy szelíd mosolyt, majd Stefannal az oldalán elindultak a tömeg felé, és mivel ez ránk nem tartozott mi tovább ácsorogtunk. 


Egy kósza pillantást vetettem Damonra aki - miután Elenáék eltűntek - visszatért az én kinézetem elemzéséhez. Idegesen birizgáltam egy fodrot a ruhámon, miközben annak  lehetőségét kerestem hátha akad itt valaki akihez társulhatok, de majdnem minden gimnáziumi tanuló a karnevál kocsiknál gyülekezett. 
Éreztem, ahogy elpirulok. 
 - Abbahagynád? - kérdeztem folytott hangon.
 - Ó, ha ettől zavarba jössz... tudnád miket tudok még - mondta pimaszul, az arcán továbbra is azzal az önelégült mosollyal, miközben a szemeivel valahol a fejem mellett nézett el.
 - Jobb körökben ezt inkább zavarónak hívják - mondtam, majd amilyen gyorsan csak a magassarkúm engedte hátatfordítottam neki, és elindultam a park széle felé, hátha onnan jobban látom majd Elenáékat. 


Miközben hosszú léptekkel haladtam a betonúton, és hallgattam a cipőm ütemes kopogását, egy szellő kíséretében Damon mellettem termett. Fel voltam rá készülve, hogy valószínüleg nem marad ott, mint egy sértődőtt gyermek akitől elvették a cukorkát. Magasságát tekintve könnyen tartotta velem a lépést, miközben a tömeget vizslatta. 


Az emberek mind a porond mellett sorakoztak. Ekkor felhangzott a zeneszó, és megindult az első kocsi.
Damon továbbra is szórakozottan állt mellettem, majd amikor elhaladt Elenáék kocsija, akkor intett nekik. De továbbra is perces rendszerességgel rámpillantgatott.


Caroline büszkén tündökölt a kocsi legtetején, míg Elena szerényen állt a jobbján. A harmadik lányt nem ismertem, de ő közel sem volt olyan feltűnően szép mint a másik kettő. Hát, ez volt Caroline udvartartása. Emellet felvonult a középiskolai focicsapat, élén Tyler Lockwooddal, és Matt Donovannel. A felvonulás egy óra alatt zajlott le, ezekután következtek a további programok.


¤


A polgármester beszéde, és a tüzijáték előtt Elenával hazaugrottunk átöltözni, ugyanis ő nem volt hajlandó tovább elviselni a fűzőt, és az abroncsot, én meg majd megfagytam a vékony ruhámban.
Jeremy épp ekkor sietett le a lépcsőn.
 - Eljössz megnézni a tűzijátékot? - kérdezte Elena kedvesen. - Ne vigyelek el?
 - Kösz. Nem kell - felelte Jeremy mogorván, szinte sértőn. Nem értettettem ezt az ellenségeskedést a részéről. Vagyis, ha jobban belegondolok, maga az ellenségeskedés érthető, csak nem éppen Elena irányába. 


Mikor Jeremy elment, és mi már az emeleten voltunk, mindenféleképp meg akartam Elenát vigasztalni.
 - Ki fogja nőni. Ne rágódj azon, hogy miért ilyen.
 - Remélem, hogy így lesz, mert a jelenlegi állás szerint utál.
 - Biztosan nem utál. Csak ha neki valami rosszul esik, azt máson vezeti le.
Miután átöltöztünk a jól megszokott farmer-poló összeállításba, beültünk az autóba, és visszaindultunk, hogy megnézzük a tüzijátékot. Nem zavartam meg Elena elmélyült gondolkodását. Kibambultam az ablakon, és figyeltem ahogy a házak elmosódva suhannak el mellettünk, végtelen színes foltokká olvadva. Erről a vonatút jutott az eszembe, amikor idetartottam. A fejemben egy "akkor és most" kép állt össze. Megváltoztam az itt töltött idő alatt. Bármilyen furcsa is, de vagy százszor jobban érzem most magamat mint akkor. Ez őrültségnek hangozhat, ugyanis más szemében a mostani életem lehet maga a katasztrófa. De én a saját bőrömben ezt másképp érzékelem. A vonaton ülő lányból, aki zombiként járt, és bágyadtan tengette a szürke mindennapjait, most egy gondolkodó- élő és érző lény lett. Felébredtem. A sok fizikai roszullét elnyomta a lelki problémáimat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyász ne járna a nyomomban akár egy árnyék. Mindenhol ott van, minden gondolatomban, és minden lépésemben, de végre érzem azt, hogy élek. 


Mindenki a téren levő színpad köré gyűlt, várva a polgármester beszédét. Ahogy kiszálltunk a kocsiból Damon és Stefan azonnal ott termettek. Stefan arckifejezése nyugtalan volt. Erős szemöldökeit összehúzta, és száját vékony vonallá préselte. 
 - Mi a baj?  - kérdeztem megelőzve Elenát.
 - Ugyebár a Tanácsnál van a fogaskerék, ezzel persze semmi probléma... Viszont ami nyomasztónak mondható az az, hogy... - húzta a mondandót Damon, így késleltetve a lényeget. - A sírbéli vámpírok viszont bosszú gyanánt a tűzijáték alatt terveznek egy kisebb népírtást az alapító családtagok körében.
 - És a Tanács ezt mind tudja, és használni fogják a gépet - mondta Stefan.
 - Mit tehetünk a sírbéliek ellen? - kérdezte Elena. - Mert Bonnie leszedte a varázslatot a kerékről...
 - Mire gondoltál, hogy több tíz vérszomjas vámpír elé odaállunk, és megkérjük, hogy távozzanak? - forgatta meg a szemét Damon.
 - Semmit nem tudunk tenni, Elena - jelentette ki Stefan, majd finoman átkarolta a lányt.
Kilenc órakor Lockwood polgármester nekikezdett a beszédének. Peckesen állt az emelvényen, miközben robotszerűen mondta a mondókáját. Soha nem kedveltem a férfit igazán. Számomra egy unszimpatikus és negatív személyként lett elkönyvelve már az első pillanatban. Tudom, hogy nem szép dolog könyvet borítójáról ítélni, de nem tudok ezellen mit tenni.


Mielőtt a tűzijáték - kilenc óra, öt perckor - elkezdődött volna Damon eltűnt mellőlünk. Feltűntek az ismeretlen arcok a téren, akik akár a szellemek hangtalanul szlalomoztak elvegyülve az embertömegben.
 - Ők azok - mutatott rá Stefan, majd az autóink felé terelt minket.
 - Várjatok... - szóltam utánuk, ugyanis szerencsétlen módon ott hagytam egy padon a táskámat. - Két perc és jövök, de elhagytam a táskámat.
 - Siess Ruth! - parancsolta Elena. Bólintottam majd sietősen elindultam vissza az aluljárótól, ahol Elenáék megálltak.


Rápillantottam a toronyórára, ami kegyetlen módon csak egy percet adott a tűzijáték kezdetéig. Reggel óta most előszőr tört ki rajtam a rosszullét, és émelygés. Sietve visszamentem a barna kis padocskához, amin magányosan hevert a régi, szakadt, fekete táskám. Felkaptam, majd futólépésben indultam vissza. Ekkor lőtték fel az első patront, amit záporzó esőként követett a többi. Visszafelé belekeveredtem  a legnagyobb tumultusba.  A tűzijáték éles hangja fájdalmasan viszhangzott a fejemben. Forgott velem a világ. A émelygés felerősödött, az emberek körülöttem pedig figyelmetlenül meg-meglöktek, cseppet sem segítve rajtam. A fejemhez kaptam és összeszorított szemekkel probáltam magamban tartani, hogy ne kiáltsak fel. Kinyitottam a szemem, de előttem minden sötétségbe borult, a hangok kezdtek eltompulni körülöttem, mintha víz alatt lennék. A testem feladta, és erőtlenül terültem el a hideg betonon.


 - Adtál neki vérbénát? - kérdezte egy távoli rekedt hang.
 - Nem, biztos nem - felelte egy másik.
 - Mostmár mindegy, úgyis szénné ég perceken belül. 
 - Segíts a többieknek, elbírom egyedül - szólt a második hang. Éreztem, hogy néha egy szellő símítja végig a forró bőrőmet. Szólni akartam, hogy segítsenek rajtam, de képtelen voltam akár mozdulni is. Mindenki ismeri azokat az álmokat amikor kiabálni akar, de a test nem teljesíti azt amit az agy követel. Az öntudatlanság ismét magával rántott.


Forróság volt. A meleg szinte égette a bőrömet. Az érzéshez hamarosan a hangok is társultak. Ropogás, és fájdalmat tükröző hangok. Mint aki egy rossz álomból ébred, tértem magamhoz. Kipattantak a szemeim, és egy olyan dologgal szembesültem amivel semmiféleképp nem akartam.


Tűz volt körülöttem. A lángok a mennyezetig értek, körbe ölelve minden egyes tartógerendát. Elborzadtam a látványra, hogy körülöttem emberek fetrengenek, szenvedve, mozgásra képtelenül. Egy égő sírkamrában voltam. Azt kívántam, bárcsak ez még az álom része lenne, és a puha, meleg ágyamban ébrednék fel. De minden túl intenzív volt ahoz, hogy egy álom legyen.


Felültem, - és bár a fejem belesajdult a hirtelen helyzetváltásba - azzal a lendülettel talpra is álltam, és bizonytalanul tettem pár lépést. Kiutat kerestem, hátha van rá lehetőség, de azzal kellett szembenéznem, hogy a lépcsőt is tűznyalábok ölelik körül, és sehol egy ablak. Elindultam, hátha mégis találok egy csapóajtót, vagy egy kisablakot, vagy bármit, de a kis helyiségben semmiféle menekülő útvonal nem volt.


A földön heverő emebrek közül némely hallott volt, de egyben biztos voltam. Mind vámpír. Ugyanaz az összeaszódótt eltorzult testek voltak, mint amikor Pearlt lelőtték.


Továbblépdeltem, kerülgetve a földön heverő embereket, és égő tárgyakat, amikor egy kéz a bokámra kulcsolódott akadályozva abban, hogy továbbmenjek. Ijedten megfordultam, és megpróbáltam beazonosítani a földön fekvő embert...

Daily News

Jó estét! Hogy vagytok?
Gondoltam értesítelek titeket, hogy ma este várható újabb fejezet. De későbbi időpontban, szóval úgy nagyjából 10 óra után.
Annyit elmondhatok a következő fejezetről, hogy akció dús lesz és csordultig lesz álmaink megtestesítőjével Damon Salvatore-ral.
Este találkozunk!:):):)

Hatodik fejezet - Fallen Pearl

Jó estét!
Nos, hát végre sikerült meghoznom az új fejezet. Az előbbi bejegyzésben már elmondtam mindent amit elakartam, így jó olvasást kívánok mindekinek, és előre is elnézést kérek a hibákért.
Puszi, Vezzie
Ui.: Mellékeltem a ruhát, amit Ruth hord az ünnepségen

Hatodik fejezet - Fallen Pearl

A mai napom csúcspontja akárhogyan is nézem az a motorozás volt. Ahogy száguldunk a sötétségben, és a hajamba kap a hűvös esti szél. A huzat teljesen kimosta a fejemet.

Eleinte nem volt ínyemre, hogy ismét hozzásimuljak Damonhöz, de végül ahogy gyorsultunk egyre inkább szükség volt rá, és fiatal nő létemre zavarba is jöttem. Az első gondolataim azok voltak, hogy vajon vámpírként nem feszélyezi az hogy én emberként ilyen közel vagyok hozzá? Vagy, hogy nem fog rámtámadni? Végül az összes aggályomat elvetettem, ugyanis ha ezidáig nem ölt meg, illetve nem csapolta le a vérkészletemet, minden bizonnyal nem most fogja elkezdni.
Lassan letértünk a betonútról, be a sötét erdőbe. Napközben sokkal barátságosabbanak tűnt ez a hely. Ebben a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy velem jött valaki. Még azt sem bántam, hogy ez a valaki Damon... Szorosabban karoltam át, és a fejemet megemelve a válla fölött néztem az utat.
- Szerintem lassítanod kéne - jegyeztem meg, miközben a legkevésébé sem motorbarátnak mondható utat vizslattam.
- Amíg én vezeket, ezt hagyd rám - billentette felém a fejét, amiből az következett, hogy csak pár centire volt az arca az enyémtől.
Végül megérkeztünk egy sötétbarna, régi faházikóhóz, ami egyes-egyedül állt a földút egyik elágazásának a végén. A ház kicsi verandája egy régi, pislákoló lámpával volt megvilágítva, kissé horrorisztikus külsőt kölcsönözve az építménynek.
Leszálltam a motorról, majd a lépcső előtt tétováztam egy keveset, amit úgy érzem megendehettem magamnak, tekintve, hogy mégis mi fog leforogni az elkövetkezendő pár percben. Mikor Damon várakozóan megállt az ajtó mellett, én is felmentem, majd halkan bekopogtam, a régi faajtón.

Alig egy lélegzetvételnyi idő után, halkan nyikorogva kinyílt az ajtó, ami mögött egy keleties nő pillantott ránk, kicsit barátságtalan tekintettel. Egy pillanat töredéke alatt végigmért mindkettőnket, majd a tekintete rajtam maradt, míg végül a rideg arskifejezését, egy barátságos mosoly oldotta fel.
- Tudtam, hogy egyszer megtalálsz, Ruth - ejtette ki halkan a nevemet. Először meglepődtem, hogy tudja ki vagyok, majd belegondoltam, és rájöttem, hogy valószinüleg apa mutathatott rólam képet. - Damon - biccentett a férfi felé, majd magáraerőltetett egy mosolyt ami nem volt épp vendégszeretőnek titulálható.
- Á, Pearl, hogy vagy ma?
Pearl nem válaszolt, csak kitárta az ajtót, majd intett, hogy fáradjak beljebb.
- Bizonyára sok kérdésed van - mondta, mikor elhaladtam mellette.
- Igazándiból csak egy kérdésem van - jelentettem ki, miközben a konyha felé terelt. - Te láttad halála előtt utoljára, úgy gondolom...
- Apád nem úgy halt meg, mint ahogyan az a papírokon állt, de nem én öltem meg Ruth... Én szerettem őt.

Most jött volna az a pillanat amikor, amikor mindketten csendes magányunkba burkolózunk, én pedig szépen megemésztem azt amit már ezelőtt is tudtam, csak nem akartam elfogadni, de Damon szétrombolta ennek az esélyét;
- Lehet, hogy tévedtem reggel. Inkább "Gilbert szerelem" a Pearl átok - jegyezte meg gunyorosan, miközben bejött a konyhába.
- Nem kell, hogy itt legyél - mondtam, miközben megpróbáltam magamban tartani az indulataimat.
- Szerinted ki hozta el a formás kis fenekedet idáig? - kérdezte felém fordulva, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. Pearl szinte unott arckifejezéssel figyelte a gyors szóváltásunkat, majd könnyedén felállt az asztaltól.
- Jack megkért, hogy adjak át neked egy levelet. A halála napján adta oda nekem. Tudta, hogy egyszer mindenre rájössz, és eljutsz hozzám.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Néhol keserű, néhol pedig kellemesebb érzések váltották egymást. Mi lehet abban a levélben? - leginkább csak ez foglalkoztatott.
Követtem a csinos nőt ugyanazon a folyósón amin keresztült a konyhába jutottunk. Sötét haja egyszerű kontyba volt fogva, és az erős fényben szinte kéken csillogott.
- Nyugodtan kérdezz, máskor nem lesz rá alkalmad.
- Mármint?
- Elköltözünk, rossz ötlelt volt, hogy Mystic Fallsban telepedjünk le...
Amikor eszembe jutott volna az utolsó kérdés, és fel akartam volna tenni, halkan kopogtak, és ezzel egyidőben egy ajtó csapódott a ház másik felében. Ezután minden olyan gyorsan történt. Pearl kinyitotta az ajtót, de senki nem állt ott. Átnéztem a válla fölött és csak a sötétség köszönt vissza. A konyha felől két hang párbeszéde hangzott fel, amikor is, az előttem álló nő, összecsuklott, és hangos puffanással elterült a padlón.

Első blikkre azt hittem elájult, de ahogyan előttem feküdt, láttam amint egy tőr szerű tárgy kiáll a mellkasából. Egy rekedtes sikoly kíséretében gyorsan letérdeltem Pearl mellé. A fejemben szőrnyű zsibongás keletkezett,amit az is okozott, hogy Damon és Anna villámgyorsasággal mellettem termett, és Anna kétségbeesetten zokogott az anyja teste mellett.
- Mi történt? - rántott fel Damon a padlóról.
- Segítenünk kell... Összeesett... Csak kinyitotta az ajtót - nyekegtem összefüggéstelenül, miközben Pearl mozdulatlan, és már teljesen eltorzult testét néztem. Az agyam teljesen elködösült mivel nem tudtam feldolgozni az eseményeket.
- Ne hagyj itt! - kiabálta Anna, miközben reszketett a sírástól.
Damon leguggolt a testhez, és kihúzta a fadarabot belőle. Egy karó volt az. Vizslatni kezdte azt.
- Minden miattad megy tönkre Damon. Miatattok - mondta Anna fenyegető hangon, miközben pirosra sírt szemeivel felváltva nézett minket. Először magyarázkodni akartam, de végül annyiban hagytam. A feszültég viszont egyre elviselhetetlenebbül feszítette a tudatomat. Egy nőt a szemem láttára öltek meg, bár nem ismertem megviselt. Ezernyi kérdés maradt megválaszolatlanul, és valószinűleg az is marad. Az ajtó ólómüveg mintázatú kirakása ekkor szilánkjaira robbant szét, csillámló tüzijátékként szétszóródva a kis helyiségben. Zavarodottan odakaptam a fejemet, de nem volt időm a csodálkozásra, ugyanis Damon a karomnál fogva húzott ki a házból, magára hagyva Annat.
- Ennyi volt mára - hallottam Damon hangját, majd gázt adott, és keresztül szágoldottunk az erdő, oly sok misztikumot rejtő sötétéségén.
Mikorra hazaértünk az erőm már teljesen elhagyott, amit nem értettem, hiszen alig mozogtam bármit is egész nap. Vagy legalábbis semmi megerőltetőt.

A házba érve Elena várt a lépcsőnál, és kérdezte, hogy mi történt?
- Pearl meghalt. - Erre az egyetlen mondatra volt szükség és azt hiszem mindent megértett.
Stefan zavarodottan nézett rám, majd elsietett mellettem, ki az ajtón.
- Kinek lehetett ez az érdeke? - tette fel a kérdést Elena.

Két nap telt el Pearl halála óta. Ma volt a karnevál napja. Miss Mystic Falls végül Caroline lett nem pedig Elena, ők Stefannal visszaszorultak "másodiknak".
Csodáltam Stefant, ő ugyanis hihetetlen harcokat küzdhetett meg magával. Egy estén súlyosan megsérült és Elena a saját vérével mentette meg. Talpra állt, de csak nagy küzdelmek árán tudott visszatérnia megszokott, sajátos életmódjához. Amit Damon "Bambi" evésnek hív. Elena beavatott az eltelt napokban még jópár dologba. Így tudtam meg, hogy a fogaskerék ami apánál volt, Pearlön keresztül hozzájuk jutott. Ez ba fogaskerék pedig egy olyan szerkezet fő alkotó része volt amit a vámpírok ellen találtak fel. Bonnie tegnap feloldotta a varázsigét róla, így megakadályozva, hogy működésbe lépjen az Alapítók Tanácsának körében, vagy bárki kezében.

Fáradtan az órára pillantottam az ágyam mellett. Hajnali fél hat volt. Nem értettem mi lehet velem, én aki akár átalussza a napot a legkisebb lelkifurdalás nélkül, felébredek akkor amikor még a nap is fáradt sütni. Ráfogtam arra, hogy az eltelt napokban rosszul aludtam. Biztos beteg leszek - gondoltam. És végül a rekedtségemet is ennek a számlájára írtam.
Becsuktam a szememet, és mantraként ismételgettem magamban, hogy; Ruth, most aludj!

Mivel egy félórás próbálkozás után sem sikerült álomba szenderülnöm, úgy döntöttem, hogy elmegyek és veszek egy forró fürdőt. A házban csend volt, csak a parketta halk recsegése volt az egyetlen zaj a talpam alatt. A forró víz segített valamelyest az émelygésem és rossz közérzetem javításában, de egyből a fürdő után visszazuhantam az ágyba, és még ha aludni nem is tudtam sikerült kilencig pihennem az ágyam kényelmes melegében.

Egy órán belül pedig mindenki elkezdett mozgolódni, a karneválra tekintettel. Elkezdtek készülődni az ünnepségre, Jenna segített Elenának az elkészülésben. Ez idő tájékán találtam én is alkalmasnak, hogy rendbe szedjem magamat. Nem túl hosszú, összesen két perces gondolkodás után úgy döntöttem azt a ruhámat veszem fel, amit még anyától kaptam a tavalyi félévzáró vizsgáim miatt. Egyszer sem volt alkalmam hordani, pedig gyönyörű egy öltözék volt. Egy lila térdig érő szatén ruha volt, aminek a dekoltázs része egy gyönyörű rózsával volt díszítve.

Mivel a hajammal vagy fél órán át próbálkoztam bármit is kezdeni teljes kudarccal, úgy döntöttem, hogy nyitva hagyom.
Már javában hallottam, hogy Elenaák lassan kész vannak ezért magamra öltöttem a ruhát, megigazgattam, majd felvettem a magassarkú cipellőmet és a földszint felé vettem az irányt.
Elenán egy régies khaki színű abroncsos ruha volt, míg Jenna nagyon kifinomultan öltözött fel.

Mindketten elismerően pillantottak felém, majd Jenna megigazgatta a vállamon a kis kardigánomat.
- Nos lányok indulhatunk? - tárta ki az ajtót, mire a hirtelen fényhatásra megfájdultak a szemeim, de ennek ellenére határozottan bólintottam, majd Elenával magam mögött elindultunk az autóhoz. Ahogy az autóban ültünk, és hétköznapi dolgokról beszélgettünk, hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Tudtam, hogy fel kell készülnöm arra, hogy a mi napsem lesz egy sétagalopp. Egyikőnknek sem.