Sziasztok!
Háááát, valami iszonytatóan sok idő elteltével végre sikerült ennek - hát sajnos rövid - fejezetnek megszületnie. Az az oka annak, hogy ilyen rövid lett, mert kaptam egy szuperjó ihletet amit ha belesűrítettem volna ebbe a fejezetbe akkor még minimum egy hét kellett volna ahoz,hogy felrakhassam.
Ez iső alatt szorgalmasan nézegettem a Vámpírnaplók második évadjának epizódjait, és hát meg kell, hogy mondjam imádom őket.
Nagyjából ennyi volt a kis monológom, remélem tetszeni fog a fejezet.
Jó olvasást!
Vezzie.
Ötödik fejezet - Things
Békesség töltött el, olyan nyugalom honolt bennem, amit már rég nem éreztem. Csak csend, semmi zsibongás, csak én léteztem. Olyan volt, mintha test nélkül lebegnék valahol az űrben. De az éberség tudata, zavaró fényként suhant át az agyamon. Felébredtem.
Véget ért a lebegés, és még annál is rosszabb fogadott mint amire bárki számítani mert volna. Az emlékezés. Azt kívántam, bárcsak amnéziám lett volna a tegnapi eséstől. De nem vagyok ennyire szerencsés.
- Jó reggelt Csipkerózsika - szólt egy összetéveszthetetlen gúnyos hang.
Villám gyorsasággal ültem fel. Sötét volt. Csak a félig elhúzott függönyön keresztül szűrödött be a gyenge hajnali fény. A szemem lassan megszokta a sötétet, és észrevettem Damon alakját, amint tőlem nem messze egy fotelban ücsörög.
Egyben biztos voltam, hogy nem otthon vagyok.
- Emlékszem, hogy futottam az erdőben, aztán elesetem... - próbáltam kipréselni magamból a hangot,de szörnyen be voltam rekedve.
- Fellöktelek, drámai módon elájultál, aztád idehoztalak.
- Nem tudtál volna valami emberbarátibb módszert választani? - panaszkodtam a fejemet tapogatva ahol egy nagy púp volt.
- Humánusabb nem jutott eszembe... sajnos - válaszolta, de semmi megbánás nem látszott az arcán.
Elmondhatatlanul mérges voltam. Felpattantam, és bizonytalan léptekkel elindultam... valamerre. Csak nem akartam egy légtérben lenni Damonnal. Hatalmas beleterű szoba volt, régies, rendezett és kicsit félelmetes. Kijutottam a nappali féle helységből, ahonnan egy rövid folyosó vitt a bejárati ajtó felé. De ahogy fordultam az említett személy már előttem állt, és rosszallóan rázta a fejét. Egyik kezét a fejem mellé támasztotta, ezzel elállva az utat, míg ő maga alig állt tőlem pár centire.
- Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz? - nevette el magát.
- Damon, eressz! - szóltam rá erélyesen, miközben próbáltam a reszelős hangomat leküzdeni. Újra szóra nyitotta volna a száját, de én felkaptam a fejem és egyenesen a szemeibe néztem. Hihetetlen méreg forrt bennem, ebben a pillanatban atomjaira tudtam volna szaggatni bárkit aki az utamba áll.
- Azt mondtam, hogy hagyj békén. - Nagyon csúnyán nézhettem rá, ugyanis a homlokán fájdalmas ráncok jelentek meg, és nem mozdult, csak állt ott. Úgy éreztem ez a megfelelő pillanat, hogy elmenjek. Kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a friss, hűvös levegőbe, és elindultam arra amerre gondoltam, hogy mennem kell. Majd csak hazatalálok.
Napkelte volt, olyan hajnali öt óra felé lehetett.
Egyre távolodtam a hatalmas háztól, és szerencsére Damon nem jött utánam, így folytattam az utamat a murvás úton.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. De már nem tudtam min rágódni,és mit boncolgatni. Ami megtörtént, az megtörtént. Ennek így kell lennie, legalább egy lépéssel közelebb vagyok az igazsághoz. Legalább tudom, hogy mi folyik körülöttem, és hogy semmi sem az aminek látszik.
Amikor hazaértem tudatosult bennem, hogy nincs nálam a lakáskulcs.
De végülis mire számítottam? Hogy egy olyan éjszaka után, amikor kiderül, hogy amiről a legtöbb ember azt mondja, mese, igaz, és hogy körülöttem mindenhol vámpírok nyüzsögnek, emellett az apukám szerelmes volt az egyikükbe, és ha ez nem elég, a Salvatore házban ébredek - na, és ezek után csak besétálok az ajtón, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem, azért ennél sajnos bonyolultabb.
Sajnos semelyik ablak nem volt nyitva a földszinten, csupán az emeleten a szobám ablaka, amit a tegnapi szökésemkor nyitva hagytam. Keresztül vágtam a nyirkos füvön, majd megpróbáltam fogást találni, a lefolyó csövön. Amikor a cső felénél tartottam, és a tornacipőm össze-vissza csúszkált, arra gondoltam, lehet, hogy keresztet kellett volna vetnem mielőtt ebbe belevágok.
Mikor az ablakomhoz értem hálát adtam az égnek, hogy nem büntet még jobban... Hát, de természetesen most is tévedtem.
- Ez a "Pearl szerelem" valami Gilbert átok lehet. - Fogadott a hang, amikor besétáltam a nagy keretes ablakon. Majdnem szívinfarktust kaptam. Először azért mert nem az üres szobám várt, másodjára pedig azért, hogy aki megzavarta a szobám magányát, természetesen Damon volt. A harmadik dolog, amiért viszont ütni tudtam volna, az az, hogy kényelmesen nyújtózkodott az ágyamon és ha nem elég apa naplóját olvasgatta.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nem törődni vele. Odasétáltam, kivettem a kezéből a naplót, betettem az éjjeliszekrényem fiókjába, majd kíhúztam a függönyt, és becsuktam az ablakot, mivel kellőképp kihűlt a szobám. Először finoman megakartam kérni, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, de inkább annyiban hagytam mivel tudtam, hogy fölösleges lenne, hisz egyrészt erősebb nálam, másrészt pedig... Ő Damon...
Fogtam a tiszta ruháimat, és a törölközőmet, majd elvonultam fürdeni, ugyanis a tegnapi esésemtől minden egyes négyzetcentiméterem saras volt.
A fürdőszobába érve, azzal szembesültem, hogy az arcom jó pár helyen össze van karcolva, attól, hogy beütöttem a fejemet amikor Damon fellökött.
Miután makulátlan tiszta lettem, halkan osontam vissza a szobámba, de előtt bepillantottam Elenához, aki édesdeden aludt, miközben Stefan védelmezően átkarolta.
- Hm, milyen megható. - Damon a szobám ajtófélfájának támaszkodott, a hangja ellenszenvesen szólt, jelezve azt, hogy teljesen másképp gondolja azt amit mondott. Ahogy a szobám felé vettem az irányt, ő is megfordult és "udvariasan" elémvágott, és visszaheveredett az ágyamra, amit azt követte, hogy a naplót ismét kiszedte a fiókból és lapozgatni kezdte. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ez engem mennyire is idegesít.
Lemondóan sóhajtottam, majd a tükör elé álltam és elkezdtem kifésülni a még nedves hajamat.
- Hogy csináltad? - jött hirtelen a kérdés, majd a tükör közvetítésével a szemembe nézett.
- Mit?
- Ne tettesd a tudatlant, kérlek... Az olyan unalmas - tette le a naplót, majd azzal a lendülettel ismét felemelte.
- Nem tudom miről beszélsz - jelentettem ki, majd letettem a fésűt a nagy, tükrös ruhásszekrény melletti komódra.
- Az a szemes dolog - magyarázta a tovább, miközben fél kézzel gesztikulált a levegőben, nyomatékot adva a mondandójának.
Zavartan összeráncoltam a homlokom majd kérdőn felvontam a szemeldököm. Ezt követően továbbra is zavartan pislogva kimentem a szobából, és a földszint felé vettem az irányt, hogy reggelizzek valamit.
\Damon\
Eleinte azt hittem szórakozik velem, és csak megpróbálja elhitetni azt, hogy ő valóban nem tudja mit művelt. Pedig teljesen tudatlan volt. De egyáltalán nem bánom, hogy nem tud arról a természetfeletti ködről ami körül lengi.
Hajnalban amikor Ruth önkényesen úgy döntött, hogy csak úgy hazamegy, és én megpróbáltam megakadályozni, nagyon fel lehetett háborodva amikor a szemembe nézett.
Amikor a tekintetünk találkozott, hirtelen ledermedtem, a fejemet nagy inezitású fájdalom gyötörte, de ezt mind elnyomta az az érzés ami belül szorongatott. A Kétségbeesés,a harag, a gyűlölet hihetetlen erővel tört rám. Nem tudtam kikapcsolni ezeket az érzelmeket úgy mint minden más érzést. Nem tudtam ellene mit tenni. Akkor múlt csak el amikor már nem nézett rám.
Az első gondolatom az volt, hogy utána megyek és kitöröm a nyakát. De Stefan jólelkűségének hatására inkább azt az utat választottam, hogy életben hagyom, mivel tudni akarom mire képes a lány.
Teljes mértékben elegem volt abból, hogy ellenőriznem kell minden lépését, így követnem kellett abban a szánalmas tempóban amivel hazafelé tartott, de legalább nem Pearl felé, ahogyan azt tegnap is tervezte. Könyörgöm, ennél még én is meggondoltabb vagyok...
\Ruth\
Mikor Elena és Stefan felébredtek, én már készen álltam a monológómmal amit a nyakukba akartam zúdítani. Miszerint nem törlődtek az emlékeim, és mindenre emlékszem.
- De Ruth, biztos így akarod folytatni? - kérdezte Stefan, arra célozva, hogy nem akarom-e, hogy kitöröljék a memóriámat. Miközben Elena nagyokat pislogott.
- Nem... Jobb, hogy tudom. Apa miatt is.
Stefan és Elena együttérzően rámmosolyogtak, de szerencsére annyiban hagyták a győzködést, hogy mégis, hogy jobb nekem. Nagyon nem szerettem azt, ha mások akartak az én sorsomról dönteni.
- De meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélsz erről - nézett rám komoly tekintettel Stefan.
- Mégis kinek mondanám el? - mondtam keserűen. - Persze, hogy titokban tartom.
- De viszont elkérhetném tőled édesapád naplóját?
- Egy feltétellel - jelentettem ki a párosukra nézve, ugyanis Damon már nem volt itt. - Ha nem akadályoztok meg abban, hogy beszéljek Pearllel.
Stefannal végül sikerült megegyeznünk. Megígérte, hogy nem áll az utamba, ha Damon vagy ő elkísérnek. Én cserébe odaadtam naplót. Délután kettesben maradtunk Elenával, akit megkértem arra, hogy mesélje el nekem, hogy pontosabban mi folyik itt.
Leültünk a konyhába, majd rövide összefoglalta a helyzet állását. Ez a rövid sztori is kitett majdnem két órát, mivel ő is aoáról kezdett kérdezgetni.
Viszont én megtudtam, hogy valóban úgy volt minden ahogy apa leírta, hogy história teljesen igaz és, hogy nem rég az összes sírbéli vámpír kiszabadult.
- És ott van Katherine. Stefanék ex-barátnője... Egy dolog szörnyen zavar, nem értem miért nézek ugyanúgy ki mint ő? Hogy lehetséges ez? Még ha rokonok lennénk, akkor is hihetetlen lenne... - Hát, igen. Elena elmúlt pár hete kifejezetten kemény lehetett, ugyanis kiderült, hogy Gilberték örökbe fogadták, és a történelem tanárunk volt felesége a biológiai anyja, akit Isobelnek hívnak.
- És Jer tud ezekről? - kérdeztem de megint ugyanúgy berekedtem mint ma reggel. Biztos beteg leszek - gondoltam.
- Igen. Anna miatt mindenről tud. Szerintem csak álcázza, hogy jól viseli. De szerintem nagyon megrendítette az egész.
Mielőtt este Pearl felé vezetett volna utam a kísérőmmel, - aki végül Damon lett, mivel Stefan szerint ő erősebb nála, és jobban harcol - anya hívott. Talán tíz percet beszélhettem vele maximum, pedig még csak harmadjára beszéltünk amióta elköltöztem. A téma felszínes volt igazán. A suliról kérdezett elsőnek, aztán Jennáékról, ezután mesélt az otthon történtekről. Majd, miután John bátyánk bejött a konyhába lassan letettem a telefont.
- Ide adnál egy poharat? - szólt hozzám miközben a hűtőben turkált. Ahogy megszólalt egyből a hideg futkosott a hátamon, annyira unszimpatikus volt nekem.
Odaadtam neki a poharat, majd elindultam ki a konyhából, miközben felvettem a rövid kabátomat. - Mész valahova?
- Úgy terveztem - válaszoltam, miközben hátra sem néztem.
- És hova?
- El kell intéznem egy- két dolgot.
- És mégis mit kell neked elintézned vasárnap este? - kérdezte forgatva a szemét, majd lekicsinylően rám nézett várva a választ.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyi dolga akad egy magamfajtának vasárnap esténként - küldtem egy negédes mosolyt felé, majd mikor szóra nyitotta a száját hátrafordultam és figyelmeztetően a szemébe néztem, parancsólóan, hogy meg ne szólaljon. Ledermedt, és becsukta a száját. Szó nélkül hagyta. Ez a viselkedés emlékeztetett valamire, de már nem is tudom mire.
Amikor kinyitottam az előszobaajtót Damon lezser módon támaszkodott az ajtófélfának. Megemelte a fejét, majd gúnyosan rámmosolygott. Ekkor Elena robogott le a lépcsőn.
- Ruth, vigyázz magadra, és... Damon, egy haja szála se görbüljön! - mondta Elena ellentmondást nem tűrő hangon. Damon megforgatta a szemeit, majd nemtörődöm módon lesétált a teraszról és felült a motorjára.
- Na haladj már, és essünk túl ezen az egészen - intett felém, mire én, most bizonytalanul ültem fel mögé, mostmár tisztában léve a gondolattal, hogy ő mégis csak egy vámpír.
Gázt adott, majd megindultunk ahoz a személyhez aki talán többet tud arról, hogy mi történhetett azzal a személlyel akit a legjobban szerettem.
2010. szeptember 26., vasárnap
2010. szeptember 19., vasárnap
Negyedik fejezet - Never Ending- Why
Hellószia mindenkinek!
Megérkezett a fejezet szuperszenzációsan gyorsan. Nem is tudok többet mondani, mivel szskadok a röhögéstől, ugyanis Vickel és Katával állatkodunk, ha lehet ezt így nevezni...
Jó olvasást. Jóéjt, meg ilyenek.
Negyedik fejezet - Never Ending- Why
"2009.11.30
Pearlel töltöttem a mai napomat is. Már nem az intézetben találkoztunk, elmentünk Chicagóba egy kávézóba. Még zárkozótt, nem akar velem a másságáról beszélni, de én nem adom fel."
Nem tudtam befejezni mivel, valaki hirtelen kopogás nélkül sétált be a szobába. Már jól tudtam, hogy Damon az.
A "motorozós este" óta már két hét telt el, és majdnem minden nap összefutottunk, és legújabban a magánszférámat szokta zavarni. Ezt mutatja az is, hogy csak úgy beront a szobámba. Stefan és Elena a konyhában vannak, és volt egy olyan érzésem, hogy csak én tudok arról, hogy itt van a házban.
Ezalatt a két hét alatt megbizonyosodtam arról amit Elena mondott. Valóban nem unalmas a kisvárosi élet. Már vagy tíz napja költözött be John Gilbert a nagybátyánk, és bizonytalan ideig itt is tervez maradni. Mondhatom, hogy egyikőnk sem repes az örömtől. John bácsi ugyanis egy kifejezetten kellemetlen személy.
Az iskolában minden akadálytalanul megy, a tanulással sincs gond, és ami még jobb, hogy a polgár mester felesége, Mrs.Lockwood, felkért a négy nap múlva tartandó Miss Mystic Falls-i ünnepségre, ahol zongorával kéne kísérnem a táncot. Apropó, felkérések... Jack Fresley, a Mystic Grill főnöke pedig szintén felkért, hogy hétvégente játszak a Grillben, fizetségért cserébe. Természetesen igent mondtam, hisz szeretnék beszállni itthon a költségekbe.
- Te is űzöd ezt a napló irogatós hobbit? - kérdezte Damon kizökkentve a gondolataimból, miközben áthajolt a fejem fölött és megpróbált beleolvasni. Gyorsan becsaptam a könyvet.
- Nem... Mármint igen - lódítottam ugyanis nem akartam további kérdéseket. Felálltam a székből és magamhoz szorítottam a könyvet, majd elindultam az ágyam felé. Damon az utamba állt aminek az lett az eredménye, hogy nekiütköztem. Szememet forgatva felnéztem rá. Élvezte a helyzetet és ezt az arcán ülő kaján vigyor is tanúsította.
Kikerültem, majd lehuppantam az ágyra, és próbáltam feltűnés mentesen a párnám alá tenni a könyvemet, míg ő az íróasztalomon vizsgálgatta a tolltartómat, és könyveimet.
- Ennél bizalmasabb helyre nem is tehetnéd a naplódat. Még Stefantól és Elenától is jobbra telik. De előlem még ők sem tudják elrejteni...
- Olyan arrogáns vagy - mutattam rá a tényre.
- A lényeg, hogy én jól szórakozzak - jelenetette ki, mintha ez lenne az elfogadott, és példamutató viselkedési séma. Ekkor megcsörrent a fekete farmerja zsebében a telefon.
- Igen? - szólt bele kelletlenül a telefonba. - Pár perc és ott vagyok - szólt bele végül a készülékbe. Kinyitotta az ajtót, majd még visszafordult, és szólásra nyitott a aszáját, végül meggondolta magát nem mondott semmit és elment.
Mivel már több napja egy szót sem olvastama naplóból, gyorsan kinyitottam és továbbolvastam;
"2009.12.12
Pearl lenyűgöző. Megnyílt, és megmutatta ki is valójában. Majdnem minden nap találkozunk, és minden nappal jobban megbízik bennem, úgy ahogy én is benne. Beavatott minden titkába, és az olyanok titkába mint ami ő maga is. Elmesélte, hogy minden Mystic Fallsban kezdődött, a régi Salvatore panzióban. Megosztotta velem a sajátjainak gyengéit. Elmondta, hogy az "Akhillesz- inuk" a fakaró, a nap, és bizonyos növények és aromák, mint a vérbéna.
Ez a növény toxikus rájuk tekintve, és blokkolja minden erejüket. Nem tudják az embereket befolyásolni ha van náluk, illetve ha hordják. Ezen kivűl halhatatlanok.
Ma egy csokorral hozott nekem ebből a virágból, és az első dolgom az volt, hogy Ruthienak belefoglaltassam egy kristályba. Névnapjára megkapja tőlem gyűrűként."
Zavartan tettem le a naplót az ölembe, nyugtalanul megemeltem a kezem és a mutatóujjamon levő gyűrűt kezdtem vizslatni. A fejemben egyre nagyobb zavar kezdett kibontakozni.
Az az érzés kerített hatalmába, mintha nem is az én józan, logikus édesapám legbensőségesebb titkokkal teli könyvét olvasnám, ami teli van az őszinte írásaival, hanem mintha egy sci- fi történetet olvasnék, egy ma jól futó írótól.
"2010.01.20
Úgy érzem szeretem Pearlt. Azóta mióta Marytől elváltam, először érzem azt az érzést, amit egy szerelmes férfi érez. Pearlnek van egy lánya aki hasonló idős mint Ruth.
Az egész Mystic Fallsi krónikát elmesélte végül.
Mint mesélte minden úgy kezdődött, hogy az akkori legjobb barátnőjével, és lányával Mystic Fallsba költöztek a Salvatore panzióba. Eleinte senkinek nem tűntek fel. De egyre több olyan lény, mint ők jelentek meg a kisvárosban, és mészároltak. Ez feltűnt a városiaknak. Gyanakodni kezdtek a barátnőjére, Katherinere, és minden más új lakóra. Johnatan Gilbert volt az aki rájött végül mindenre. Ekkor alakult az Alapítók Tanácsa. Megszervezték az írtást.
Elfogtak mindenkit aki gyanús volt, úgy mint őt is. A lánya megmenekült és végül Katherine is. De akiket elfogták bezárták egy mystic fallsi templomba. 150 évig lennt voltak. Azon az estén sok ember is meghalt. Úgy mint Guiseppe Salvatore fiai. Akikről végül kiderült átváltoztak. Mindkét fiú szerelmes volt Katherinebe, és mikor megakarták menteni őt, leszúrták őket, de Katherine vére még a szervezetükben volt és ezért ők is vámpírokká lettek."
Pánik lett úrrá rajtam. Remegő kézzel dobtam le a naplót, már nem volt tovább, nem volt több feljegyzés. Semmi. Vége volt. Olyan volt mintha álmodtam volna. Pedig az egyetlen általam imádott ember naplóját olvastam el. Nem akartam elhinni, de a lelkem már rég elhitte a leírtakat, csak az eszem tiltakozott. Ki hinné el?
Azon kaptam magam, hogy fel- alá járkálok a szobában, pedig alig állok a lábamon. Kétségbe voltam esve. Mit tegyek? Elhihetem-e a leírtakat? Vajon tényleg léteznek vámpírok? És ha igen, Elena tud róla? És vajon Stefanék tudnak az őseikről, arról, hogy milyen sorsuk lett? De ami leginkább foglalkoztatott, ki az a Pearl?
Annyira egyedül éreztem magam a problémámmal, és olyan frusztrált voltam, hogy majdnem elsírtam magam.
Elindultam ki a szobámból és igyekeztem megnyugodni. A fürdőszobában megmostam az arcomat hideg vízzel, majd elindultam a földszintre. Most minden olyan valóságosnak tűnt, olyan igaznak. Hirtelen felszakadt belőlem egy ideges kacaj. Ez csak egy régi mende-monda - gondoltam.
Elenáék a konyhában voltak, már Damon is itt volt. Megálltam a konyhánál és nekitámaszkodtam a boltívnek. Stefan rámmosolygott, az arcán őszinte kedvességgel.
Elena eközben sajtot reszelt egy tálba, miközben Damon mondandóját hallgatta félfüllel.
- Szóval kezelhetitek jó hírként, hogy Jeremy kedves kis barátnője itt marad, mivel Pearl le akar telepedni...
A levegő megakadt félúton a tüdőmben. Kitágult a szemem, és körmömet a falba mélyesztettem. Azt hittem elájulok. Minden kitisztult az agyamban ami eddig zűr volt.
A velem egyidős lány... Ő Anna. A két fiú aki szerelmes volt és átváltoztak... Damon és Stefan. Elena mindenről tud. A galambszívű Elena. Apa nem mesét írt, mint ahogy azt bemagyaráztam magamnak, hanem igazat írt. Minden amit papírra vetett igaz volt.
- Igaz - suttogtam üres tekintettel magam elé. Majd felkaptam a fejem mert mindannyian elhallgattak. A két testvérre néztem félelemmel teli tekintettel, észevették a zavart az arcomon. Hátrálni kezdtem, és kishíján elestem.
- Mi baj Ruth? - kérdezte Elena.
- Én... nem... én - dadogtam a sírás küszöbén.
- Tudja - jelentette ki Stefan felpattanva a székből mire Damon hihetetlenül gyorsan mozdult. Ez a szó volt a pecsét arra amit gondoltam.
Rohanni kezdtem fel a lépcsőn, ahogy csak tudtam, a konyhában hirtelen csörömpölés lett. Futottam ahogy csak bírtam, szobámba érve becsaptam az ajtót. Azt hittem egyedül vagyok, de az ablakon ekkor hirtelen Damon mászott be.
Sikítani akartam, de eszméletlenül gyorsan mellettem termett és befogta a számat. Ekkor már sírtam. Nem tudtam mit tudnék csinálni. Futni nem tudok hiszen vasmarokkkal karolt át. Kiabálni sem, hisz befogta a számat.
- Nyugodj meg - mondta ellenkezést nem tűrően. Észrevettem, hogy dörömbölnek az ajtón. Majd kivágódott az ajtó, Stefan és Elena jelentek meg. Mindkettejüknek aggodalmas volt az arckifejezése.
- Damon... - szólt Elena.
Stefan ekkor közelebb jött, arrébb tessékelte Damont, így végre nem volt a szám befogva.
- Ne. Hagyjatok. Kérlek - mondtam, miközben lerogytam a fal mellett. Stefan leguggolt szembe velem, és a kezébe fogta az arcomat.
- Figyelj rám. Nézz ide - szólt rám. Ránéztem, és megpróbáltam abbahagyni a zihálást. Elena közelebb jött, leült mellém.
- Ruth, kérlek nyugodj meg - szólt ismét Stefan, mire én lefejtettem a kezét az arcomról.
- Nem bántanak, Ruth engem sem bántanak. Senkit. - Elena megfogta a kezem. Nem tudtam mit higyjek. De Elena még él és virul, nem esett bántódása.
- Elég a drámából...Mennyit tudsz? - kérdezte ekkor Damon.
- Eleget - válaszoltam suttogva.
- Damon beszélhetnénk? - kérdezte Elena felállva mellőlem. Megvonta vállát, majd kimentek a szobából.
- Ruth, higyj nekem, hogy mi soha nem bántanánk. Mi mások vagyunk - guggolt le ismét Stefan mellém.
- De ti... vámpírok vagytok - mutattam rá a tényre. Ebben a pillanatban belémférkőzött a tudat, hogy én nem félek tőlük. Sem Stefantól, sem Damontól. Én fel vagyok zaklatva amiatt, hogy a tudat, miszerint apát egy állat támadta meg nem biztos. Hisz így, hogy tudom, hogy egy vámpírba volt szerelmes lehet, hogy... Amit hittem lehet, hogy teljesen másképp van.
- Én nem tőletek félek. Én... - hangsúlyoztam ki a mondandómat, majd felálltam, és lelültem az íróasztalomra.
- Érthető ha félsz tőlünk, nem kell eltitkolnod - mondta Stefan miközben leült mellém.
- Stefan! Én a gondolataimtól félek, attól amit lekövetkeztetek néhány tényből. Kicsúszott alólam az eddig biztosnak vélt talaj - válaszoltam neki, miközben hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Remegett minden porcikám az iránt, hogy kiderítsem mi történt. Azt hiszem a sokk okozta ezt a nyugalmat. Amikor valakiben túlteng a stressz egy idú után nem bírja elviselni a szervezet és kilöki a testből. Velem is ez történt. Adrenalin.
Amikor Elenáék visszatértek egy teljesen nyugodt Ruthal találták szemben magukat.
Ezt Elena egy homlokráncolással nyugtázta, majd intett Stefannak, hogy tartson vele.
Damon maradt velem, de biztosra vettem, hogy Elenáék az ajtó mögött hallgatóznak.
- Jól van, Ruth - sóhajtotta, majd közelebb jött. Leszálltam az asztalról. - Elenával megegyeztünk, úgy hogy percek múlva semmire nem fogsz emlékezni.
Elém állt, és két kezébe fogta az arcomat, arra ösztönözve, hogy a szemébe nézzek.
Tudtam, hogy arra készül, hogy kitörölje a memóriámat. Én nem akartam elfelejteni,de amikor eszembe jutott, hogy rajtam van a gyűrű megnyugodtam. Alattomos módon egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Higgadtan a kész szemeibe néztem. Kitágultak a pupillái.
- Tanultál, lefeküdtél aludni, és rosszat álmodtál. Csak arra emlékszel, hogy felébredtél és az ágyadban feküdtél. Semmit nem tudsz rólunk - mondta, miközben a szemeimre fókuszált. - És most menj és aludj - fejezte be, majd hátrébb lépett. Én egy pillanatig csak álltam, próbáltam hitelesen viselkedni, lefeküdtem, és betakartam magamat, majd a fal felé fordultam. Vártam, hogy kimenjen a szobámból. De ehelyett csak állt még pár percig az ágyam mellett. Csak ezek után ment ki. Félsiker - gondoltam. Egy fél órát vártam a szobában, miközben a sötétben lapozgattam apa naplóját.
Hallgatóztam, lennt voltak a nappaliban. Beszélgettek, mind zaklatottak voltak. De legalább elhitték, hogy én semmit nem tudok. Felöltöztem gyorsan, felkaptam egy pullóvert, és miután felkaptam az edzőcipőmet, kinyitottam az ablakot, és amilyen halkan csak tudtam elkezdtem lecsúszni a tetőn, majd lemásztam a lefolyócsövön, ami eléggé rizikós volt.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy mint a rakéta futok előre. Egyenesen be az erdőbe, a célom felé. A lábaim hihetetlen sebességel falták a métereket. Imádkoztam, hogy ne vegyék észre, hogy eltűntem, és hogy odataláljak a célomhoz. Már futhattam percek óta amikor valamiben elestem, egyenesen bele a sáros fűbe. Próbáltam a fejemet védeni, de olyan szerencsétlenül zuhantam, hogy bevertem egy kőbe. Lassan kezdett sötétülni a világ.
- Buta lány. Azt hitted átverhetsz? - Ez volt az utolsó amit hallottam, majd az illető felkarolt, én pedig eszméletemet vesztettem.
Megérkezett a fejezet szuperszenzációsan gyorsan. Nem is tudok többet mondani, mivel szskadok a röhögéstől, ugyanis Vickel és Katával állatkodunk, ha lehet ezt így nevezni...
Jó olvasást. Jóéjt, meg ilyenek.
Negyedik fejezet - Never Ending- Why
"2009.11.30
Pearlel töltöttem a mai napomat is. Már nem az intézetben találkoztunk, elmentünk Chicagóba egy kávézóba. Még zárkozótt, nem akar velem a másságáról beszélni, de én nem adom fel."
Nem tudtam befejezni mivel, valaki hirtelen kopogás nélkül sétált be a szobába. Már jól tudtam, hogy Damon az.
A "motorozós este" óta már két hét telt el, és majdnem minden nap összefutottunk, és legújabban a magánszférámat szokta zavarni. Ezt mutatja az is, hogy csak úgy beront a szobámba. Stefan és Elena a konyhában vannak, és volt egy olyan érzésem, hogy csak én tudok arról, hogy itt van a házban.
Ezalatt a két hét alatt megbizonyosodtam arról amit Elena mondott. Valóban nem unalmas a kisvárosi élet. Már vagy tíz napja költözött be John Gilbert a nagybátyánk, és bizonytalan ideig itt is tervez maradni. Mondhatom, hogy egyikőnk sem repes az örömtől. John bácsi ugyanis egy kifejezetten kellemetlen személy.
Az iskolában minden akadálytalanul megy, a tanulással sincs gond, és ami még jobb, hogy a polgár mester felesége, Mrs.Lockwood, felkért a négy nap múlva tartandó Miss Mystic Falls-i ünnepségre, ahol zongorával kéne kísérnem a táncot. Apropó, felkérések... Jack Fresley, a Mystic Grill főnöke pedig szintén felkért, hogy hétvégente játszak a Grillben, fizetségért cserébe. Természetesen igent mondtam, hisz szeretnék beszállni itthon a költségekbe.
- Te is űzöd ezt a napló irogatós hobbit? - kérdezte Damon kizökkentve a gondolataimból, miközben áthajolt a fejem fölött és megpróbált beleolvasni. Gyorsan becsaptam a könyvet.
- Nem... Mármint igen - lódítottam ugyanis nem akartam további kérdéseket. Felálltam a székből és magamhoz szorítottam a könyvet, majd elindultam az ágyam felé. Damon az utamba állt aminek az lett az eredménye, hogy nekiütköztem. Szememet forgatva felnéztem rá. Élvezte a helyzetet és ezt az arcán ülő kaján vigyor is tanúsította.
Kikerültem, majd lehuppantam az ágyra, és próbáltam feltűnés mentesen a párnám alá tenni a könyvemet, míg ő az íróasztalomon vizsgálgatta a tolltartómat, és könyveimet.
- Ennél bizalmasabb helyre nem is tehetnéd a naplódat. Még Stefantól és Elenától is jobbra telik. De előlem még ők sem tudják elrejteni...
- Olyan arrogáns vagy - mutattam rá a tényre.
- A lényeg, hogy én jól szórakozzak - jelenetette ki, mintha ez lenne az elfogadott, és példamutató viselkedési séma. Ekkor megcsörrent a fekete farmerja zsebében a telefon.
- Igen? - szólt bele kelletlenül a telefonba. - Pár perc és ott vagyok - szólt bele végül a készülékbe. Kinyitotta az ajtót, majd még visszafordult, és szólásra nyitott a aszáját, végül meggondolta magát nem mondott semmit és elment.
Mivel már több napja egy szót sem olvastama naplóból, gyorsan kinyitottam és továbbolvastam;
"2009.12.12
Pearl lenyűgöző. Megnyílt, és megmutatta ki is valójában. Majdnem minden nap találkozunk, és minden nappal jobban megbízik bennem, úgy ahogy én is benne. Beavatott minden titkába, és az olyanok titkába mint ami ő maga is. Elmesélte, hogy minden Mystic Fallsban kezdődött, a régi Salvatore panzióban. Megosztotta velem a sajátjainak gyengéit. Elmondta, hogy az "Akhillesz- inuk" a fakaró, a nap, és bizonyos növények és aromák, mint a vérbéna.
Ez a növény toxikus rájuk tekintve, és blokkolja minden erejüket. Nem tudják az embereket befolyásolni ha van náluk, illetve ha hordják. Ezen kivűl halhatatlanok.
Ma egy csokorral hozott nekem ebből a virágból, és az első dolgom az volt, hogy Ruthienak belefoglaltassam egy kristályba. Névnapjára megkapja tőlem gyűrűként."
Zavartan tettem le a naplót az ölembe, nyugtalanul megemeltem a kezem és a mutatóujjamon levő gyűrűt kezdtem vizslatni. A fejemben egyre nagyobb zavar kezdett kibontakozni.
Az az érzés kerített hatalmába, mintha nem is az én józan, logikus édesapám legbensőségesebb titkokkal teli könyvét olvasnám, ami teli van az őszinte írásaival, hanem mintha egy sci- fi történetet olvasnék, egy ma jól futó írótól.
"2010.01.20
Úgy érzem szeretem Pearlt. Azóta mióta Marytől elváltam, először érzem azt az érzést, amit egy szerelmes férfi érez. Pearlnek van egy lánya aki hasonló idős mint Ruth.
Az egész Mystic Fallsi krónikát elmesélte végül.
Mint mesélte minden úgy kezdődött, hogy az akkori legjobb barátnőjével, és lányával Mystic Fallsba költöztek a Salvatore panzióba. Eleinte senkinek nem tűntek fel. De egyre több olyan lény, mint ők jelentek meg a kisvárosban, és mészároltak. Ez feltűnt a városiaknak. Gyanakodni kezdtek a barátnőjére, Katherinere, és minden más új lakóra. Johnatan Gilbert volt az aki rájött végül mindenre. Ekkor alakult az Alapítók Tanácsa. Megszervezték az írtást.
Elfogtak mindenkit aki gyanús volt, úgy mint őt is. A lánya megmenekült és végül Katherine is. De akiket elfogták bezárták egy mystic fallsi templomba. 150 évig lennt voltak. Azon az estén sok ember is meghalt. Úgy mint Guiseppe Salvatore fiai. Akikről végül kiderült átváltoztak. Mindkét fiú szerelmes volt Katherinebe, és mikor megakarták menteni őt, leszúrták őket, de Katherine vére még a szervezetükben volt és ezért ők is vámpírokká lettek."
Pánik lett úrrá rajtam. Remegő kézzel dobtam le a naplót, már nem volt tovább, nem volt több feljegyzés. Semmi. Vége volt. Olyan volt mintha álmodtam volna. Pedig az egyetlen általam imádott ember naplóját olvastam el. Nem akartam elhinni, de a lelkem már rég elhitte a leírtakat, csak az eszem tiltakozott. Ki hinné el?
Azon kaptam magam, hogy fel- alá járkálok a szobában, pedig alig állok a lábamon. Kétségbe voltam esve. Mit tegyek? Elhihetem-e a leírtakat? Vajon tényleg léteznek vámpírok? És ha igen, Elena tud róla? És vajon Stefanék tudnak az őseikről, arról, hogy milyen sorsuk lett? De ami leginkább foglalkoztatott, ki az a Pearl?
Annyira egyedül éreztem magam a problémámmal, és olyan frusztrált voltam, hogy majdnem elsírtam magam.
Elindultam ki a szobámból és igyekeztem megnyugodni. A fürdőszobában megmostam az arcomat hideg vízzel, majd elindultam a földszintre. Most minden olyan valóságosnak tűnt, olyan igaznak. Hirtelen felszakadt belőlem egy ideges kacaj. Ez csak egy régi mende-monda - gondoltam.
Elenáék a konyhában voltak, már Damon is itt volt. Megálltam a konyhánál és nekitámaszkodtam a boltívnek. Stefan rámmosolygott, az arcán őszinte kedvességgel.
Elena eközben sajtot reszelt egy tálba, miközben Damon mondandóját hallgatta félfüllel.
- Szóval kezelhetitek jó hírként, hogy Jeremy kedves kis barátnője itt marad, mivel Pearl le akar telepedni...
A levegő megakadt félúton a tüdőmben. Kitágult a szemem, és körmömet a falba mélyesztettem. Azt hittem elájulok. Minden kitisztult az agyamban ami eddig zűr volt.
A velem egyidős lány... Ő Anna. A két fiú aki szerelmes volt és átváltoztak... Damon és Stefan. Elena mindenről tud. A galambszívű Elena. Apa nem mesét írt, mint ahogy azt bemagyaráztam magamnak, hanem igazat írt. Minden amit papírra vetett igaz volt.
- Igaz - suttogtam üres tekintettel magam elé. Majd felkaptam a fejem mert mindannyian elhallgattak. A két testvérre néztem félelemmel teli tekintettel, észevették a zavart az arcomon. Hátrálni kezdtem, és kishíján elestem.
- Mi baj Ruth? - kérdezte Elena.
- Én... nem... én - dadogtam a sírás küszöbén.
- Tudja - jelentette ki Stefan felpattanva a székből mire Damon hihetetlenül gyorsan mozdult. Ez a szó volt a pecsét arra amit gondoltam.
Rohanni kezdtem fel a lépcsőn, ahogy csak tudtam, a konyhában hirtelen csörömpölés lett. Futottam ahogy csak bírtam, szobámba érve becsaptam az ajtót. Azt hittem egyedül vagyok, de az ablakon ekkor hirtelen Damon mászott be.
Sikítani akartam, de eszméletlenül gyorsan mellettem termett és befogta a számat. Ekkor már sírtam. Nem tudtam mit tudnék csinálni. Futni nem tudok hiszen vasmarokkkal karolt át. Kiabálni sem, hisz befogta a számat.
- Nyugodj meg - mondta ellenkezést nem tűrően. Észrevettem, hogy dörömbölnek az ajtón. Majd kivágódott az ajtó, Stefan és Elena jelentek meg. Mindkettejüknek aggodalmas volt az arckifejezése.
- Damon... - szólt Elena.
Stefan ekkor közelebb jött, arrébb tessékelte Damont, így végre nem volt a szám befogva.
- Ne. Hagyjatok. Kérlek - mondtam, miközben lerogytam a fal mellett. Stefan leguggolt szembe velem, és a kezébe fogta az arcomat.
- Figyelj rám. Nézz ide - szólt rám. Ránéztem, és megpróbáltam abbahagyni a zihálást. Elena közelebb jött, leült mellém.
- Ruth, kérlek nyugodj meg - szólt ismét Stefan, mire én lefejtettem a kezét az arcomról.
- Nem bántanak, Ruth engem sem bántanak. Senkit. - Elena megfogta a kezem. Nem tudtam mit higyjek. De Elena még él és virul, nem esett bántódása.
- Elég a drámából...Mennyit tudsz? - kérdezte ekkor Damon.
- Eleget - válaszoltam suttogva.
- Damon beszélhetnénk? - kérdezte Elena felállva mellőlem. Megvonta vállát, majd kimentek a szobából.
- Ruth, higyj nekem, hogy mi soha nem bántanánk. Mi mások vagyunk - guggolt le ismét Stefan mellém.
- De ti... vámpírok vagytok - mutattam rá a tényre. Ebben a pillanatban belémférkőzött a tudat, hogy én nem félek tőlük. Sem Stefantól, sem Damontól. Én fel vagyok zaklatva amiatt, hogy a tudat, miszerint apát egy állat támadta meg nem biztos. Hisz így, hogy tudom, hogy egy vámpírba volt szerelmes lehet, hogy... Amit hittem lehet, hogy teljesen másképp van.
- Én nem tőletek félek. Én... - hangsúlyoztam ki a mondandómat, majd felálltam, és lelültem az íróasztalomra.
- Érthető ha félsz tőlünk, nem kell eltitkolnod - mondta Stefan miközben leült mellém.
- Stefan! Én a gondolataimtól félek, attól amit lekövetkeztetek néhány tényből. Kicsúszott alólam az eddig biztosnak vélt talaj - válaszoltam neki, miközben hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Remegett minden porcikám az iránt, hogy kiderítsem mi történt. Azt hiszem a sokk okozta ezt a nyugalmat. Amikor valakiben túlteng a stressz egy idú után nem bírja elviselni a szervezet és kilöki a testből. Velem is ez történt. Adrenalin.
Amikor Elenáék visszatértek egy teljesen nyugodt Ruthal találták szemben magukat.
Ezt Elena egy homlokráncolással nyugtázta, majd intett Stefannak, hogy tartson vele.
Damon maradt velem, de biztosra vettem, hogy Elenáék az ajtó mögött hallgatóznak.
- Jól van, Ruth - sóhajtotta, majd közelebb jött. Leszálltam az asztalról. - Elenával megegyeztünk, úgy hogy percek múlva semmire nem fogsz emlékezni.
Elém állt, és két kezébe fogta az arcomat, arra ösztönözve, hogy a szemébe nézzek.
Tudtam, hogy arra készül, hogy kitörölje a memóriámat. Én nem akartam elfelejteni,de amikor eszembe jutott, hogy rajtam van a gyűrű megnyugodtam. Alattomos módon egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Higgadtan a kész szemeibe néztem. Kitágultak a pupillái.
- Tanultál, lefeküdtél aludni, és rosszat álmodtál. Csak arra emlékszel, hogy felébredtél és az ágyadban feküdtél. Semmit nem tudsz rólunk - mondta, miközben a szemeimre fókuszált. - És most menj és aludj - fejezte be, majd hátrébb lépett. Én egy pillanatig csak álltam, próbáltam hitelesen viselkedni, lefeküdtem, és betakartam magamat, majd a fal felé fordultam. Vártam, hogy kimenjen a szobámból. De ehelyett csak állt még pár percig az ágyam mellett. Csak ezek után ment ki. Félsiker - gondoltam. Egy fél órát vártam a szobában, miközben a sötétben lapozgattam apa naplóját.
Hallgatóztam, lennt voltak a nappaliban. Beszélgettek, mind zaklatottak voltak. De legalább elhitték, hogy én semmit nem tudok. Felöltöztem gyorsan, felkaptam egy pullóvert, és miután felkaptam az edzőcipőmet, kinyitottam az ablakot, és amilyen halkan csak tudtam elkezdtem lecsúszni a tetőn, majd lemásztam a lefolyócsövön, ami eléggé rizikós volt.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy mint a rakéta futok előre. Egyenesen be az erdőbe, a célom felé. A lábaim hihetetlen sebességel falták a métereket. Imádkoztam, hogy ne vegyék észre, hogy eltűntem, és hogy odataláljak a célomhoz. Már futhattam percek óta amikor valamiben elestem, egyenesen bele a sáros fűbe. Próbáltam a fejemet védeni, de olyan szerencsétlenül zuhantam, hogy bevertem egy kőbe. Lassan kezdett sötétülni a világ.
- Buta lány. Azt hitted átverhetsz? - Ez volt az utolsó amit hallottam, majd az illető felkarolt, én pedig eszméletemet vesztettem.
2010. szeptember 16., csütörtök
Have fun
Jóó estét mindekinek!
Úgy döntöttem felrakom a kedvenc videómat Damon Salvatore legviccesebbb pillanatairól.
Hát ez a videó az amit, mikor végig néztem percekig nevettem még, és végig vigyorogva bámultam a képernyőt. Remélem nektek is tetszeni fog, és hasonlóképp jól szórakoztok majd rajta.
Úgyhogy jó szórakozást kívánok néktek!:)
Vezzie
Úgy döntöttem felrakom a kedvenc videómat Damon Salvatore legviccesebbb pillanatairól.
Hát ez a videó az amit, mikor végig néztem percekig nevettem még, és végig vigyorogva bámultam a képernyőt. Remélem nektek is tetszeni fog, és hasonlóképp jól szórakoztok majd rajta.
Úgyhogy jó szórakozást kívánok néktek!:)
Vezzie
2010. szeptember 15., szerda
Harmadik fejezet - Breathe
Sziasztok!
Ebben a késői pillanatban végre sikerül publikálnom a harmadik fejezetet. Ez a rész nem éppen nem éppen akciódús, inkább azt mondanám, hogy a vihar előtti csend fejezete.
Annyit mondhatok, hogy az egész Damoncentrikus lett.
A másik az oldalt teljesen átszerkesztettem remélem mindenkinek tetszik. Emellett tette be egy zenelejátszót ahova az ajánlott számokat tettem be a történethez. Általában azok a számok vannak ott amik a törtéetben is feltűnnek.
Nagyjából ennyi...
UI.: A képen pedig Damon motorja lenne.
Mindekinek jó olvasást!
Harmadik fejezet - Breathe
Este kilenc felé indultunk el a Mystic Grillbe.
Elena fuvarozott minket, mivel közben felvettük Caroline-t is. Carolineról csak egy-két emlékem van még az utolsó látogatásunk alkalmából. Az akkori Carolineból mostanra gyönyörű lány lett. De a személyisége cseppet sem változott.
- El sem tudtam képzelni, hogy hogyan választhattak engem Miss Mystic Fallsnak, mikor teljes mértékben azt hittem Elena lesz az. - Két perc beszélgetés után teljes mértékben belelendült a történetei mesélésébe. Én az ő lelkesedésének erejével fáradtam el. Tudom, nem szép dolog. Mesélt a pom - pom lány karrierjéről, a kampányainak sikeréről...
Mikorra a Grillbe értünk szinte már a havi diétáját is kivülről fújtam. Pedig csak öt perc volt az út. - Figyu, üljetek le valahova, én egy kicsit maradok beszélgetni Mattel - mondta Caroline, majd elindult egy fiú felé, aki a bárbult hátsó részénél pakolgatta a poharakat. Bizonyára ő volt Matt, Caroline barátja, Elena ex-barátja.
A Mystic Grill egy kifejezetten barátságosnak mondható hely volt. Szórakozóhely, bár, és étterem egyben. Leginkább úgy fejezhetném ki, hogy a város szíve, mivel minden fiatal és felnőtt itt töltötte az estéit.
- Hol lehet Stefan? - kérdezte Elena tanácstalanul.
Körbenéztem, és végül észrevettem a fiút egy sötét sarokban, amint beszélgetett valakivel.
- Ott van, nézd - böktem meg Elenát, és mire megtalálta a szemével Stefant, addigra már rég észrevett minket, és intett. Erre a beszélgetőtársa, akit eddig idegennek hittem, egy pillanat erejéig hátranézett, az arcán pedig az az ismerős mosoly ült. Damon Salvatore volt az.
- És Bonnie nem jön? - kérdeztem Elenától, miközben a testvérek felé tartottunk.
- Az mondta, hogy nem valószinű. Segítenie kell az anyukájának... - válaszolta egykedvűen.
Mikor odaértünk Elena arcára visszatért a megszokott mosoly.
- És megérkeztek Gilberték... - mondta Damon, anélkül, hogy megemelte volna a fejét.
- Sziasztok - köszönt nekik Elena, mire Stefan felállt és lesegítette róla a kabátot. Milyen udvarias - gondoltam.
Mivel Elena, Stefan mellé ült így én Damon mellé kényszerültem.
- Hogy telt a napotok? - kérdezte Stefan.
- Jól - mondta Elena, amit én egy vállrántással nyugtáztam. Ekkor Damon kihúzta magát, és ravasz csillogással a szemeiben rámnézett.
- Hát, ma Ruth meg én... khm... érdekes dolgokat műveltünk a ház magányában, egész közelről ismerkedtünk meg - mondta teljes nyugalommal, miközben továbbra is engem nézett, várva a reakciómat. Fél szememmel láttam, ahogy Stefan mosolyogva megrázza a fejét, míg Elen botránkozóan billentette a fejét Damon felé. Bár az arcomat elöntötte a pír,- pedig semmi igazság nem volt a mondandójában - a legkedvesebb mosolyomat öltöttem fel, és válaszoltam;
- Tudod, az elmezavar első jele a hallucináció. - Damon elismerően megbiccentette a fejét,- de a gunyoros mosoly még ekkor sem tűnt el - majd nagyot húzott a poharából. Elena visszafolytotta nevetését, míg Stefan követte a bátyja példáját és ő is lehúzta az italát.
Ebben a pillanatban érkezett meg a pincér.
- Mit hozhatok nektek? -kérdezte a korunkbeli srác,miközben elővette a jegyzetfüzetét.
- Két bourbon, tisztán... - mondta Damon, majd ránkhagyta a választást, hogy mi mit iszunk.
Elena meg én közös döntés alapján almalevet kértünk. A pincérfiú felírta, majd egy sokatmondó mosolyt küldött felém, mire én zavartan a fal felé kezdtem nézni. Ekkor vettem észre, hogy Damon rajtam mulat.
- És Ruth, mondd nem volt nehéz ott hagyni azt a neves iskolát? - kérdezte Stefan, megválogatva minden egyes szavát.
- Hát, igen is, meg nem is. Egy pár dolog miatt nehéz... például a zene. De amúgy, jobb ez így. - A mondat befejeztével láttam, ahogy Elena barna szemeiből részvétel sugárzik.
- Én nagyon örülök, hogy ideköltöztél - mondta Elena.
A pincérfiú aki a rendeléseket felvette magabiztos léptekkel megérkezett, majd mindannyiunk italát lerakta az asztalra.
- Más valamit hozhatok esetleg? - kérdezte, miközben gyermeteg csodálkozással engem nézett.
- Ennyi lesz, köszönjük - vette el az italát Stefan.
A fiú biztos érezte, hogy most már magunk is megvagyunk, így még egy utolsó pillantás kíséretében visszament a pulthoz.
A bárpultnál Caroline még mindig ott volt, és nem úgy tűnt, hogy mostanság csatlakozni fog hozzánk, mivel pár hozzá hasonló lánnyal elegyedett beszélgetésbe, és úgy látszott nagyon jól szórakoznak, mivel hangos kacajok érkeztek felőlük.
- És milyen stílusokat játszottál az utóbbi időben? - kérdezte most Elena.
- Zongorán leginkább klasszikust és jazzt. Énekelni meg bluest és indie rockot.
- Egyszer játszhatnál nekünk, úgy is van itt egy porosodó zongora - intett Stefan a háta mögé. Kiphajoltam, és megláttam az emelvényen levő zongorát, ahol most le volt kapcsolva a világítás, mivel senki nem játszott rajta.
- Talán... egyszer - válaszoltam.
Éjfél felé, mikorra a bár már majdnem kiürült - vasárnap este révén - mi is elindultunk hazafelé. Damon már talán egy órája hazament. Egész végig amíg velünk volt antiszociális volt, csak néha szólt bele a témába. Szégyen szemre néha azon kaptam magam, hogy rátéved a tekintetem, ilyenkor gyorsan visszakaptam a fejem és az asztal repedéseit kezdtem el vizslatni.
Miután Damon elment, valamiképp felengedett a hangulat, és felszabadabbultan beszélgettünk az épp aktuális témáról. Legyen az a zene, az iskola, vagy sportok.
Amikor Elena kocsijához értünk, hirtelen kedvet kaptam ahoz, hogy visszamenjek és leüljek a sarokban porosodó zongorához, és játszak rajta. Apa halála után a suliban mindig kedv nélkül játszottam akár egy robot, most először kaptam hozzá kedvet.
- Elena... Figyelj nem lenne gond, ha én maradnék még egy kicsit? - kérdeztem, majd látva a zavart arckifejezését rájöttem, hogy a lényeget hagytam le a mondandómból. - Zongorázni...
- Nem kell engedélyt kérned, maradj nyugodtan - mosolyodott el, majd beült a kocsiba. - Csörgess meg ha jöhetek érted.
- Ugyan már! Majd haza sétálok, tudom az utat - legyintettem, mire alig láthatóan elhúzta a száját, végül mosolyogva intett és Stefannal az anyósülésen elhajtott.
Korom sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak haloványan. Gyorsan visszamentem a bárba, már a maradék két csoport fiatal is elment, csak egy ember volt, aki épp a székeket tette fel az asztalra. Ő volt a főnök, ha jól gondoltam.
- Elnézést... - szóltam oda a férfinak. Zavartan fordult meg, mivel gondolom nem tudta ki lehet az az őrült aki ilyenkor jön a bárba.
- Miben segíthetek? - kérdezte miközben az erősvonalú szemöldökét összevonta. Nem lehetett több harmincötnél.
- Csak azt szeretém kérdezni, hogy láttam van egy zongorájuk, és ha lehetne... - Nem tudtam befejezni, mivel közbevágott.
- Először is, nyugodtan tegezhetsz, Jack Fresley vagyok - nyújtotta felém a kezét, miután beletörölte a nadrágjába.
- Ruth Adams.
- Ha pedig zongorázni szeretnél nyugodtan, már úgy is itt áll vagy három éve zongorista nélkül.
- Hát, akkor nagyon köszönöm - háláltam meg a férfinak.
- Hibátlan állapotban van, nem rég javítattam meg, mivel úgy volt, hogy jön a húgom zongorázni, de végül elment az atlantai jogi egyetemre. - mondta, majd egy pillanatra elbambult.
- Nos, én még itt leszek egy órát, mivel el kell végeznem a papírmunkát, utána viszont zárok.
- Az bőven elég, és köszönöm mégegyszer. - Elindultam a zongora felé, Jack pedig továbbpakolta a székeket.
Megkerestem a villanykapcsolót, ami egy régi festmény mellett volt, közvetlen a zongorával szemben.
Előszőr kitámasztottam a zongora húrjait fedő poros fedélt, majd leültem a bársonyborítáú székre, és rátettem a kezem a billentyűkre.
Kicsit olyan volt mintha otthon lennék. Percekig csak csendben ültem, a fekete - fehér billentyűket bámulva. Eszembe jutott apa, felidéződött az arca a lelki szemeim előtt...
Az első dal amibe bele kezdtem, az a dal volt amit a tavalyi negyedéves hangversenyen játszottam, az bizonyos Clint Mansell dal.
Miközben játszottam rájöttem, hogy apa emléke erősebbé tesz, nem pedig fájdalmat okoz. Az a tudat, hogy mindig velem van, és figyel valahonnan fenntről pedig segít abban, hogy boldogan élhessem a mindennapjaimat.
Az elkövetkezendő pár dal mind apához kapcsolódtak.
Kicsit olyan volt ez az egész zongorázás mint egy szertartás. Megkönnyebültem, a lelkivilágom borús hangulata pedig kicsit csillapodott. Ennek jeleként egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Miután egy kis pihenőt tartottam, úgy döntöttem, eljátszok egy utolsó dalt, majd hazamegyek. Ez a dal az egyik kedvenc zeneszámom volt, az Evanescence-től a My Immortal.
Mint mindenbe az éneklésbe is bele kell lendülni, így szépen lassan melegedtem bele az egészbe, a dal közepétől kezdve teljes átéléssel zongoráztam és énekeltem, csak én voltam, senki, és semmi más.
Vagy legalábbis azt hittem, ugyanis ekkor halk tapsot hallottam meg a bárpult felől. Először azt hittem Jack az, de amikor hirtelen odakaptam a fejem, bebizonyosodtam, hogy az illető, egy olyan személy akire nem számítottam volna még álmomban sem. Damon Salvatore.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem zavartan, majd felálltam a zongorától, és lesétáltam az alacsony színpadról.
- Hát, úgy beszélték ma élő zene van a Mystic Grillben - mondta szórakozottan.
- Aha... - bólintottam, de a hangomból irónia csengett. Megálltam tőle nem messze, mire rám emelte a tengerkék szemeit. - De most komolyan?! Hajnali egy van... - vetettem egy gyors pillantást a karórámra.
- Ne kérj számon. Spontán döntéseket hozok - mondta, majd megforgatta a szemeit.
Felvettem a szürke dzsekimet, majd az irányt Jack irodája felé vettem, hogy elköszönjek.
- Figyelj Ruth, holnap délután betudnál ugrani, egy- két szót váltani velem? Lenne egy ajánlatom.
- Persze, akkor holnap - küldtem egy mosolyt felé majd becsuktam az ajtót.
Ahogy megfordultam, kishíján nekiütköztem a mögöttem álldogáló Damonnak. Csak egy méltatlan pillantást terveztem vetni rá, de végül nem tudtam elszakítani a tekintetemet a dús, fekete szempillák által kerezetezett kék szemeitől.
Ez a pár pillanat számomra hosszú óráknak tűnt.
Az egész jelenetet az arcára szépen lassan kiülő pimasz kifejezés szakította meg. Gyorsan elnéztem a válla fölött.
- Hát... én most megyek - jelentettem ki bizonytalanul, és leginkább fölöslegesen. Kikerültem, de pillanatokon belül mellém szegődőtt.
- Elviszlek - mondta rámnézve, még mindig azzal a bizonyos pimasz mosollyal, és ravasz csillogással a szemében.
- Nem szükséges, sétálok. - Kiléptem a hűvös tavaszi éjszakába, majd bizonytalanul elindulam jobbra, amerre véltem, hogy mennem kell.
Egy lépést tettem meg, amikor egy fáradt sóhaj kíséretében éreztem, hogy erős keze a karomra kulcsolódik, és visszahúz.
- Miért kell a nőknek mindig kéretni magukat? - mondta, majd maga után kezdett húzni.
Lefejtettem a kezét a karomról, majd engedelmes mentem tovább mellette.
Körbenéztem, de sehol nem láttam autót. Aztán hirtelen megálltunk egy fekete sportmotor előtt. Először arra gondoltam, hogy fogom magam és inkább hazasétálok. De aztán vonzott maga a motorozás élménye. Nem féltem a motoroktól, ugyanis az exbarátomnak is volt egy motorja, bár az cross motor volt, de gyakran megesett, hogy ő vitt haza.
Damon felült a Yamahára, majd várakozóan nézett rám.
- Gyere már! - szólalt fel. Végül odasétáltam a motor mellé, mivel már úgy voltam a mai nappal, hogy ha már tettem egy lépést afelé, hogy megszabaduljak a tompa mivoltomtól, akkor miért is ne tehetnék még egyet.
- Csak nem félsz a motoroktól? - kérdezte vigyorogva.
- A motoroktól nem, de a te megbízhatóságodban nem vagyok biztos. - Átdobtam a lábam a motoron. Ahogy belegondoltam, hogy most bizony átkell karolnom, és hozzá kell simulnom, nem csekély mértékben elpirultam, de annál inkább zavarba jöttem.
Átkaroltam Damont, és az elméletem miszerint megpróbálok távolságot tartani felborult akkor amikor a jármű éppenhogy megmozdult, ugyanis ekkor lejebb csúsztam az ülésen és teljes mértékben hozzásimultam Damon hátához.
Ekkor hátranézett, előszőr azt hittem, hogy valami pimasz megjegyzést fog tenni, de annál még roszabb következett.
- Nem is túloztam olyan sokat, amikor azt mondtam közelről ismerkedtünk meg.
Amikor gázt adott, akaratlanul is erősebben szorítottam őt. Nagyon gyorsan mehettünk mivel a szél is teljes erejéből fújt, és három percen belül már a Gilbert ház előtt voltunk.
Átemeltem a lábam a motoron, de ahogy földet értem majdnem elestem, de végül kecsesen megoldottam a helyzetet. Damon eközben végig hidegvérrel, vigyorogva nézte végig a szerencsétlenkedésemet.
- Hát, köszi a fuvart - böktem ki végül majd a ház felé mentem. Hihetetlenül frusztrálva éreztem magamat az idő alatt amíg eljutottam a lépcsőig, ugyanis Damon addig rajtam tartotta a szemét, csak ezután ment el.
Az eddig bennt tartott levegőt, most engedtem csak ki.
A házban már sötét és csend volt, minden épeszű ember ilyenkor már alszik.
"2009.11.23.
John feljegyzései kifejezetten érthetetlenek néhány helyen. Mint egy rossz sci-fi, de legalább a lényeg érthető. A feljegyzései alapján Mystic Falls abban az időben egy paranormális központ volt. Vámpírok, boszorkányok, minden.
Fő színtérként említí a régi Salvatore panziót. A fogaserékkel viszont semmire nem jutottam.
Ma meglátogatott egy nő az intézetben. Nem tagadom, halálra rémültem amikor megláttam. John őrzött a naplójában egy képet róla. Egy percet sem öregedett. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy tudta, hogy én tisztában vagyok a mivoltjával.
Ezt a nőt Pearlnek hívták."
vezzie
Ebben a késői pillanatban végre sikerül publikálnom a harmadik fejezetet. Ez a rész nem éppen nem éppen akciódús, inkább azt mondanám, hogy a vihar előtti csend fejezete.
Annyit mondhatok, hogy az egész Damoncentrikus lett.
A másik az oldalt teljesen átszerkesztettem remélem mindenkinek tetszik. Emellett tette be egy zenelejátszót ahova az ajánlott számokat tettem be a történethez. Általában azok a számok vannak ott amik a törtéetben is feltűnnek.
Nagyjából ennyi...
UI.: A képen pedig Damon motorja lenne.
Mindekinek jó olvasást!
Harmadik fejezet - Breathe
Este kilenc felé indultunk el a Mystic Grillbe.
Elena fuvarozott minket, mivel közben felvettük Caroline-t is. Carolineról csak egy-két emlékem van még az utolsó látogatásunk alkalmából. Az akkori Carolineból mostanra gyönyörű lány lett. De a személyisége cseppet sem változott.
- El sem tudtam képzelni, hogy hogyan választhattak engem Miss Mystic Fallsnak, mikor teljes mértékben azt hittem Elena lesz az. - Két perc beszélgetés után teljes mértékben belelendült a történetei mesélésébe. Én az ő lelkesedésének erejével fáradtam el. Tudom, nem szép dolog. Mesélt a pom - pom lány karrierjéről, a kampányainak sikeréről...
Mikorra a Grillbe értünk szinte már a havi diétáját is kivülről fújtam. Pedig csak öt perc volt az út. - Figyu, üljetek le valahova, én egy kicsit maradok beszélgetni Mattel - mondta Caroline, majd elindult egy fiú felé, aki a bárbult hátsó részénél pakolgatta a poharakat. Bizonyára ő volt Matt, Caroline barátja, Elena ex-barátja.
A Mystic Grill egy kifejezetten barátságosnak mondható hely volt. Szórakozóhely, bár, és étterem egyben. Leginkább úgy fejezhetném ki, hogy a város szíve, mivel minden fiatal és felnőtt itt töltötte az estéit.
- Hol lehet Stefan? - kérdezte Elena tanácstalanul.
Körbenéztem, és végül észrevettem a fiút egy sötét sarokban, amint beszélgetett valakivel.
- Ott van, nézd - böktem meg Elenát, és mire megtalálta a szemével Stefant, addigra már rég észrevett minket, és intett. Erre a beszélgetőtársa, akit eddig idegennek hittem, egy pillanat erejéig hátranézett, az arcán pedig az az ismerős mosoly ült. Damon Salvatore volt az.
- És Bonnie nem jön? - kérdeztem Elenától, miközben a testvérek felé tartottunk.
- Az mondta, hogy nem valószinű. Segítenie kell az anyukájának... - válaszolta egykedvűen.
Mikor odaértünk Elena arcára visszatért a megszokott mosoly.
- És megérkeztek Gilberték... - mondta Damon, anélkül, hogy megemelte volna a fejét.
- Sziasztok - köszönt nekik Elena, mire Stefan felállt és lesegítette róla a kabátot. Milyen udvarias - gondoltam.
Mivel Elena, Stefan mellé ült így én Damon mellé kényszerültem.
- Hogy telt a napotok? - kérdezte Stefan.
- Jól - mondta Elena, amit én egy vállrántással nyugtáztam. Ekkor Damon kihúzta magát, és ravasz csillogással a szemeiben rámnézett.
- Hát, ma Ruth meg én... khm... érdekes dolgokat műveltünk a ház magányában, egész közelről ismerkedtünk meg - mondta teljes nyugalommal, miközben továbbra is engem nézett, várva a reakciómat. Fél szememmel láttam, ahogy Stefan mosolyogva megrázza a fejét, míg Elen botránkozóan billentette a fejét Damon felé. Bár az arcomat elöntötte a pír,- pedig semmi igazság nem volt a mondandójában - a legkedvesebb mosolyomat öltöttem fel, és válaszoltam;
- Tudod, az elmezavar első jele a hallucináció. - Damon elismerően megbiccentette a fejét,- de a gunyoros mosoly még ekkor sem tűnt el - majd nagyot húzott a poharából. Elena visszafolytotta nevetését, míg Stefan követte a bátyja példáját és ő is lehúzta az italát.
Ebben a pillanatban érkezett meg a pincér.
- Mit hozhatok nektek? -kérdezte a korunkbeli srác,miközben elővette a jegyzetfüzetét.
- Két bourbon, tisztán... - mondta Damon, majd ránkhagyta a választást, hogy mi mit iszunk.
Elena meg én közös döntés alapján almalevet kértünk. A pincérfiú felírta, majd egy sokatmondó mosolyt küldött felém, mire én zavartan a fal felé kezdtem nézni. Ekkor vettem észre, hogy Damon rajtam mulat.
- És Ruth, mondd nem volt nehéz ott hagyni azt a neves iskolát? - kérdezte Stefan, megválogatva minden egyes szavát.
- Hát, igen is, meg nem is. Egy pár dolog miatt nehéz... például a zene. De amúgy, jobb ez így. - A mondat befejeztével láttam, ahogy Elena barna szemeiből részvétel sugárzik.
- Én nagyon örülök, hogy ideköltöztél - mondta Elena.
A pincérfiú aki a rendeléseket felvette magabiztos léptekkel megérkezett, majd mindannyiunk italát lerakta az asztalra.
- Más valamit hozhatok esetleg? - kérdezte, miközben gyermeteg csodálkozással engem nézett.
- Ennyi lesz, köszönjük - vette el az italát Stefan.
A fiú biztos érezte, hogy most már magunk is megvagyunk, így még egy utolsó pillantás kíséretében visszament a pulthoz.
A bárpultnál Caroline még mindig ott volt, és nem úgy tűnt, hogy mostanság csatlakozni fog hozzánk, mivel pár hozzá hasonló lánnyal elegyedett beszélgetésbe, és úgy látszott nagyon jól szórakoznak, mivel hangos kacajok érkeztek felőlük.
- És milyen stílusokat játszottál az utóbbi időben? - kérdezte most Elena.
- Zongorán leginkább klasszikust és jazzt. Énekelni meg bluest és indie rockot.
- Egyszer játszhatnál nekünk, úgy is van itt egy porosodó zongora - intett Stefan a háta mögé. Kiphajoltam, és megláttam az emelvényen levő zongorát, ahol most le volt kapcsolva a világítás, mivel senki nem játszott rajta.
- Talán... egyszer - válaszoltam.
Éjfél felé, mikorra a bár már majdnem kiürült - vasárnap este révén - mi is elindultunk hazafelé. Damon már talán egy órája hazament. Egész végig amíg velünk volt antiszociális volt, csak néha szólt bele a témába. Szégyen szemre néha azon kaptam magam, hogy rátéved a tekintetem, ilyenkor gyorsan visszakaptam a fejem és az asztal repedéseit kezdtem el vizslatni.
Miután Damon elment, valamiképp felengedett a hangulat, és felszabadabbultan beszélgettünk az épp aktuális témáról. Legyen az a zene, az iskola, vagy sportok.
Amikor Elena kocsijához értünk, hirtelen kedvet kaptam ahoz, hogy visszamenjek és leüljek a sarokban porosodó zongorához, és játszak rajta. Apa halála után a suliban mindig kedv nélkül játszottam akár egy robot, most először kaptam hozzá kedvet.
- Elena... Figyelj nem lenne gond, ha én maradnék még egy kicsit? - kérdeztem, majd látva a zavart arckifejezését rájöttem, hogy a lényeget hagytam le a mondandómból. - Zongorázni...
- Nem kell engedélyt kérned, maradj nyugodtan - mosolyodott el, majd beült a kocsiba. - Csörgess meg ha jöhetek érted.
- Ugyan már! Majd haza sétálok, tudom az utat - legyintettem, mire alig láthatóan elhúzta a száját, végül mosolyogva intett és Stefannal az anyósülésen elhajtott.
Korom sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak haloványan. Gyorsan visszamentem a bárba, már a maradék két csoport fiatal is elment, csak egy ember volt, aki épp a székeket tette fel az asztalra. Ő volt a főnök, ha jól gondoltam.
- Elnézést... - szóltam oda a férfinak. Zavartan fordult meg, mivel gondolom nem tudta ki lehet az az őrült aki ilyenkor jön a bárba.
- Miben segíthetek? - kérdezte miközben az erősvonalú szemöldökét összevonta. Nem lehetett több harmincötnél.
- Csak azt szeretém kérdezni, hogy láttam van egy zongorájuk, és ha lehetne... - Nem tudtam befejezni, mivel közbevágott.
- Először is, nyugodtan tegezhetsz, Jack Fresley vagyok - nyújtotta felém a kezét, miután beletörölte a nadrágjába.
- Ruth Adams.
- Ha pedig zongorázni szeretnél nyugodtan, már úgy is itt áll vagy három éve zongorista nélkül.
- Hát, akkor nagyon köszönöm - háláltam meg a férfinak.
- Hibátlan állapotban van, nem rég javítattam meg, mivel úgy volt, hogy jön a húgom zongorázni, de végül elment az atlantai jogi egyetemre. - mondta, majd egy pillanatra elbambult.
- Nos, én még itt leszek egy órát, mivel el kell végeznem a papírmunkát, utána viszont zárok.
- Az bőven elég, és köszönöm mégegyszer. - Elindultam a zongora felé, Jack pedig továbbpakolta a székeket.
Megkerestem a villanykapcsolót, ami egy régi festmény mellett volt, közvetlen a zongorával szemben.
Előszőr kitámasztottam a zongora húrjait fedő poros fedélt, majd leültem a bársonyborítáú székre, és rátettem a kezem a billentyűkre.
Kicsit olyan volt mintha otthon lennék. Percekig csak csendben ültem, a fekete - fehér billentyűket bámulva. Eszembe jutott apa, felidéződött az arca a lelki szemeim előtt...
Az első dal amibe bele kezdtem, az a dal volt amit a tavalyi negyedéves hangversenyen játszottam, az bizonyos Clint Mansell dal.
Miközben játszottam rájöttem, hogy apa emléke erősebbé tesz, nem pedig fájdalmat okoz. Az a tudat, hogy mindig velem van, és figyel valahonnan fenntről pedig segít abban, hogy boldogan élhessem a mindennapjaimat.
Az elkövetkezendő pár dal mind apához kapcsolódtak.
Kicsit olyan volt ez az egész zongorázás mint egy szertartás. Megkönnyebültem, a lelkivilágom borús hangulata pedig kicsit csillapodott. Ennek jeleként egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Miután egy kis pihenőt tartottam, úgy döntöttem, eljátszok egy utolsó dalt, majd hazamegyek. Ez a dal az egyik kedvenc zeneszámom volt, az Evanescence-től a My Immortal.
Mint mindenbe az éneklésbe is bele kell lendülni, így szépen lassan melegedtem bele az egészbe, a dal közepétől kezdve teljes átéléssel zongoráztam és énekeltem, csak én voltam, senki, és semmi más.
Vagy legalábbis azt hittem, ugyanis ekkor halk tapsot hallottam meg a bárpult felől. Először azt hittem Jack az, de amikor hirtelen odakaptam a fejem, bebizonyosodtam, hogy az illető, egy olyan személy akire nem számítottam volna még álmomban sem. Damon Salvatore.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem zavartan, majd felálltam a zongorától, és lesétáltam az alacsony színpadról.
- Hát, úgy beszélték ma élő zene van a Mystic Grillben - mondta szórakozottan.
- Aha... - bólintottam, de a hangomból irónia csengett. Megálltam tőle nem messze, mire rám emelte a tengerkék szemeit. - De most komolyan?! Hajnali egy van... - vetettem egy gyors pillantást a karórámra.
- Ne kérj számon. Spontán döntéseket hozok - mondta, majd megforgatta a szemeit.
Felvettem a szürke dzsekimet, majd az irányt Jack irodája felé vettem, hogy elköszönjek.
- Figyelj Ruth, holnap délután betudnál ugrani, egy- két szót váltani velem? Lenne egy ajánlatom.
- Persze, akkor holnap - küldtem egy mosolyt felé majd becsuktam az ajtót.
Ahogy megfordultam, kishíján nekiütköztem a mögöttem álldogáló Damonnak. Csak egy méltatlan pillantást terveztem vetni rá, de végül nem tudtam elszakítani a tekintetemet a dús, fekete szempillák által kerezetezett kék szemeitől.
Ez a pár pillanat számomra hosszú óráknak tűnt.
Az egész jelenetet az arcára szépen lassan kiülő pimasz kifejezés szakította meg. Gyorsan elnéztem a válla fölött.
- Hát... én most megyek - jelentettem ki bizonytalanul, és leginkább fölöslegesen. Kikerültem, de pillanatokon belül mellém szegődőtt.
- Elviszlek - mondta rámnézve, még mindig azzal a bizonyos pimasz mosollyal, és ravasz csillogással a szemében.
- Nem szükséges, sétálok. - Kiléptem a hűvös tavaszi éjszakába, majd bizonytalanul elindulam jobbra, amerre véltem, hogy mennem kell.
Egy lépést tettem meg, amikor egy fáradt sóhaj kíséretében éreztem, hogy erős keze a karomra kulcsolódik, és visszahúz.
- Miért kell a nőknek mindig kéretni magukat? - mondta, majd maga után kezdett húzni.
Lefejtettem a kezét a karomról, majd engedelmes mentem tovább mellette.
Körbenéztem, de sehol nem láttam autót. Aztán hirtelen megálltunk egy fekete sportmotor előtt. Először arra gondoltam, hogy fogom magam és inkább hazasétálok. De aztán vonzott maga a motorozás élménye. Nem féltem a motoroktól, ugyanis az exbarátomnak is volt egy motorja, bár az cross motor volt, de gyakran megesett, hogy ő vitt haza.
Damon felült a Yamahára, majd várakozóan nézett rám.
- Gyere már! - szólalt fel. Végül odasétáltam a motor mellé, mivel már úgy voltam a mai nappal, hogy ha már tettem egy lépést afelé, hogy megszabaduljak a tompa mivoltomtól, akkor miért is ne tehetnék még egyet.
- Csak nem félsz a motoroktól? - kérdezte vigyorogva.
- A motoroktól nem, de a te megbízhatóságodban nem vagyok biztos. - Átdobtam a lábam a motoron. Ahogy belegondoltam, hogy most bizony átkell karolnom, és hozzá kell simulnom, nem csekély mértékben elpirultam, de annál inkább zavarba jöttem.
Átkaroltam Damont, és az elméletem miszerint megpróbálok távolságot tartani felborult akkor amikor a jármű éppenhogy megmozdult, ugyanis ekkor lejebb csúsztam az ülésen és teljes mértékben hozzásimultam Damon hátához.
Ekkor hátranézett, előszőr azt hittem, hogy valami pimasz megjegyzést fog tenni, de annál még roszabb következett.
- Nem is túloztam olyan sokat, amikor azt mondtam közelről ismerkedtünk meg.
Amikor gázt adott, akaratlanul is erősebben szorítottam őt. Nagyon gyorsan mehettünk mivel a szél is teljes erejéből fújt, és három percen belül már a Gilbert ház előtt voltunk.
Átemeltem a lábam a motoron, de ahogy földet értem majdnem elestem, de végül kecsesen megoldottam a helyzetet. Damon eközben végig hidegvérrel, vigyorogva nézte végig a szerencsétlenkedésemet.
- Hát, köszi a fuvart - böktem ki végül majd a ház felé mentem. Hihetetlenül frusztrálva éreztem magamat az idő alatt amíg eljutottam a lépcsőig, ugyanis Damon addig rajtam tartotta a szemét, csak ezután ment el.
Az eddig bennt tartott levegőt, most engedtem csak ki.
A házban már sötét és csend volt, minden épeszű ember ilyenkor már alszik.
"2009.11.23.
John feljegyzései kifejezetten érthetetlenek néhány helyen. Mint egy rossz sci-fi, de legalább a lényeg érthető. A feljegyzései alapján Mystic Falls abban az időben egy paranormális központ volt. Vámpírok, boszorkányok, minden.
Fő színtérként említí a régi Salvatore panziót. A fogaserékkel viszont semmire nem jutottam.
Ma meglátogatott egy nő az intézetben. Nem tagadom, halálra rémültem amikor megláttam. John őrzött a naplójában egy képet róla. Egy percet sem öregedett. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy tudta, hogy én tisztában vagyok a mivoltjával.
Ezt a nőt Pearlnek hívták."
vezzie
2010. szeptember 12., vasárnap
Második Fejezet - First Day
Sziasztok!
Megírtam a második fejezetet, és elég gyorsan sikerült is a hibákat kijavítani benne. De mivel magam bétázom lehet, hogy akad benne egy-két hiba, és ezért az elnézéseteket kérem. A bevezető után most egy kis lendületet adtam az egész történetnek. Remélem tetszeni fog nektek.
Második fejezet – First Day
Megírtam a második fejezetet, és elég gyorsan sikerült is a hibákat kijavítani benne. De mivel magam bétázom lehet, hogy akad benne egy-két hiba, és ezért az elnézéseteket kérem. A bevezető után most egy kis lendületet adtam az egész történetnek. Remélem tetszeni fog nektek.
Második fejezet – First Day
- Ruthie! – hallottam egy távoli hangot, ami az ébredés felé hívott. Hirtelen kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam a hirtelen fényhatás miatt. – Figyelj, el kell mennem bevásárolni, Jenna dolgozni van, de Jer itthon marad. Ha bármire szükséged van, nyugodtan hívj! – hadarta el gyorsan Elena, ezután már csak az ajtó halk csukódását hallottam.
Mivel arra, hogy visszaaludjak esélyem sem volt, így nagy nehezen rávettem magamat, hogy kikászálódjak az ágyból. Az első dolgom az volt, hogy rendbe szedjem magam, majd beágyaztam, és neki láttam az első napirendi pontnak, a kipakolásnak.
Energikusan láttam neki a rendezkedésnek, így egy bő óra alatt készen is voltam, és végül egész otthonosan festett a szobám.
Míg én pakoltam, Jeremy ki sem mozdult a szobájából, ezt abból következtettem le, hogy a zene megállás nélkül szólt. Elena még mindig nem ért haza, így az unalom kezdett rajtam úrrá lenni.
Energikusan láttam neki a rendezkedésnek, így egy bő óra alatt készen is voltam, és végül egész otthonosan festett a szobám.
Míg én pakoltam, Jeremy ki sem mozdult a szobájából, ezt abból következtettem le, hogy a zene megállás nélkül szólt. Elena még mindig nem ért haza, így az unalom kezdett rajtam úrrá lenni.
Halkan bekopogtam Jeremy szobájának ajtaján, mire egy kelletlen „Igen?!” választ kaptam. Benyitottam.
- Nem zavarlak?
- Ő... Nem, gyere csak. – mondta, majd eltolta magát az íróasztaltól, és kérdőn nézett rám.
A szobában teljes félhomály volt, csak az egyik ablak félig elhúzott függönyén szűrődött be némi fény, ami pont az íróasztalt világította meg.
- Mit csinálsz? – kíváncsiskodtam, miközben beljebb mentem a szobába.
- Csak firkálgatok... – válaszolta szűkszavúan, amitől olyan érzésem támadt, hogy mégis csak zavarom. De ennek ellenére odasétáltam az asztalához és szemügyre vettem azt amin dolgozott.
- De hiszen ez fantasztikus. – mondtam, amint megláttam a rajzot. Egy eltorzult emberi arcot ábrázolt. Félelmet keltő, és vad volt, de mégis csodálatos. Jeremy igazán tehetségesen rajzol, ezt mindig is tudtam, de, hogy ennyire... – Honnan jött az ihlet?
Először zavartan nézett rám.
- Az üknagyapánk, John Gilbert történeteket, meséket jegyzett le egy naplójába, és abból a naplóból merítettem az ötletet.
Ismét a kezembe vettem a lapot és jobban áttanulmányoztam. Egy nő arca volt, hosszú sötét hajjal. A szemei vadak voltak, nagyra tágult pupillákkal. Szája nyitva volt, szemfogai meg voltak nyúlva. Talán egy vámpír féle lehetett, vagy valami más természetfeletti lény. Nem tudtam tovább tanulmányozni, mivel valaki ismét kopogtatott.
Jeremy megforgatta szemét, és beinvitálta az újabb látogatót.
Egy korabeli lány volt az. Ahogy meglátta egy őszinte mosoly terült el az arcán. Nem szabadott volna meglepődnöm azon, hogy az unokaöcsémnek is van barátnője, hiszen már nem az kisfiú aki volt.
Ahogy a lány belépett, én jobbnak véltem, ha magukra hagyom őket.
- Szia Jeremy... – mondta a lány, majd zavartan rám nézett.
- Anna, ő az unokatestvérem, Ruth.
- Á, igen. Jeremy már említette, hogy jössz. – mosolyodott el, majd félre állt az ajtóból utat engedve nekem.
- Üdv. – biccentettem felé, majd viszonoztam a mosolyát. – Hát, én megyek is. Sziasztok. – köszöntem el, majd gyorsan becsuktam az ajtót.
- Nem zavarlak?
- Ő... Nem, gyere csak. – mondta, majd eltolta magát az íróasztaltól, és kérdőn nézett rám.
A szobában teljes félhomály volt, csak az egyik ablak félig elhúzott függönyén szűrődött be némi fény, ami pont az íróasztalt világította meg.
- Mit csinálsz? – kíváncsiskodtam, miközben beljebb mentem a szobába.
- Csak firkálgatok... – válaszolta szűkszavúan, amitől olyan érzésem támadt, hogy mégis csak zavarom. De ennek ellenére odasétáltam az asztalához és szemügyre vettem azt amin dolgozott.
- De hiszen ez fantasztikus. – mondtam, amint megláttam a rajzot. Egy eltorzult emberi arcot ábrázolt. Félelmet keltő, és vad volt, de mégis csodálatos. Jeremy igazán tehetségesen rajzol, ezt mindig is tudtam, de, hogy ennyire... – Honnan jött az ihlet?
Először zavartan nézett rám.
- Az üknagyapánk, John Gilbert történeteket, meséket jegyzett le egy naplójába, és abból a naplóból merítettem az ötletet.
Ismét a kezembe vettem a lapot és jobban áttanulmányoztam. Egy nő arca volt, hosszú sötét hajjal. A szemei vadak voltak, nagyra tágult pupillákkal. Szája nyitva volt, szemfogai meg voltak nyúlva. Talán egy vámpír féle lehetett, vagy valami más természetfeletti lény. Nem tudtam tovább tanulmányozni, mivel valaki ismét kopogtatott.
Jeremy megforgatta szemét, és beinvitálta az újabb látogatót.
Egy korabeli lány volt az. Ahogy meglátta egy őszinte mosoly terült el az arcán. Nem szabadott volna meglepődnöm azon, hogy az unokaöcsémnek is van barátnője, hiszen már nem az kisfiú aki volt.
Ahogy a lány belépett, én jobbnak véltem, ha magukra hagyom őket.
- Szia Jeremy... – mondta a lány, majd zavartan rám nézett.
- Anna, ő az unokatestvérem, Ruth.
- Á, igen. Jeremy már említette, hogy jössz. – mosolyodott el, majd félre állt az ajtóból utat engedve nekem.
- Üdv. – biccentettem felé, majd viszonoztam a mosolyát. – Hát, én megyek is. Sziasztok. – köszöntem el, majd gyorsan becsuktam az ajtót.
Lementem a földszintre, majd a konyhába vettem az irányt, némi elemózsia reményében, majd eszembe jutott, hogy valószínűleg semmi ehető nincs itthon, különben Elena nem ment volna el vásárolni. Minden esetre kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.
Miután becsuktam a hűtőt, egy ismeretlen hang szólalt meg a hátam mögül. Összerezzentem, mivel nem hallottam senki érkezését, s így nem tudtam megállapítani, hogy vajon mióta lehet az idegen a házban.
- Minden bizonnyal te vagy Elena rokona – Egy húsz körüli férfi volt. Lezserül támaszkodott a pultnak, miközben az elképesztően kék szemeivel engem méregetett. – Ruby? Vagy Regan? – gondolkozott el, miközben összeráncolta a homlokát.
- Ruth. – mondtam, miközben végre a hangomra találtam az ijedelem után. – Ki vagy te? – kérdeztem bizalmatlanul pillantva rá.
- Jellemző Stefanra, hogy meg sem említett... – mondta sértődöttséget színlelve.
- Rokonok vagytok? – kérdeztem meglepetten.
- Szerintem is hihetetlen. – mondta, majd egyenesen a szemembe nézett.
Ahogy a tekintetünk találkozott, hogy is mondjam... Egyetlen pillantásától zavarba jöttem. Így gyorsan másfele néztem. Tipikusan az a férfi volt, akiktől a nők szívelégtelenségben szenvednek. Elsőként, a közelükben a szívük hol gyorsan, hol pedig nem is ver. Másodjára, végül mindenkinek összetörik a szívét, mély sebeket hagyva maguk után. Ilyenek a rossz fiúk...
- Elena nincs itthon. – jegyeztem meg hirtelen, miközben a bőrdzsekijét kezdtem el fixírozni.
- Nem is miatta jöttem. – vonta meg a vállát, majd fölállt a székből és közeledni kezdett felém.
- Hanem? – kérdeztem kicsit barátságtalanabbul, mint azt szántam.
- Otthon unatkoztam, mivel nincs otthon Stefan és nincs kit heccelni... Itt pedig mindig történik valami. – fejezte be, majd felém biccentett. Ahogy egyre csökkent a távolság, én annál inkább neki simultam a pultnak. Tartottam tőle. Hangtalanul érkezik, aztán, mintha mi sem természetesebb, otthonosan közlekedik a lakásban.
Miután becsuktam a hűtőt, egy ismeretlen hang szólalt meg a hátam mögül. Összerezzentem, mivel nem hallottam senki érkezését, s így nem tudtam megállapítani, hogy vajon mióta lehet az idegen a házban.
- Minden bizonnyal te vagy Elena rokona – Egy húsz körüli férfi volt. Lezserül támaszkodott a pultnak, miközben az elképesztően kék szemeivel engem méregetett. – Ruby? Vagy Regan? – gondolkozott el, miközben összeráncolta a homlokát.
- Ruth. – mondtam, miközben végre a hangomra találtam az ijedelem után. – Ki vagy te? – kérdeztem bizalmatlanul pillantva rá.
- Jellemző Stefanra, hogy meg sem említett... – mondta sértődöttséget színlelve.
- Rokonok vagytok? – kérdeztem meglepetten.
- Szerintem is hihetetlen. – mondta, majd egyenesen a szemembe nézett.
Ahogy a tekintetünk találkozott, hogy is mondjam... Egyetlen pillantásától zavarba jöttem. Így gyorsan másfele néztem. Tipikusan az a férfi volt, akiktől a nők szívelégtelenségben szenvednek. Elsőként, a közelükben a szívük hol gyorsan, hol pedig nem is ver. Másodjára, végül mindenkinek összetörik a szívét, mély sebeket hagyva maguk után. Ilyenek a rossz fiúk...
- Elena nincs itthon. – jegyeztem meg hirtelen, miközben a bőrdzsekijét kezdtem el fixírozni.
- Nem is miatta jöttem. – vonta meg a vállát, majd fölállt a székből és közeledni kezdett felém.
- Hanem? – kérdeztem kicsit barátságtalanabbul, mint azt szántam.
- Otthon unatkoztam, mivel nincs otthon Stefan és nincs kit heccelni... Itt pedig mindig történik valami. – fejezte be, majd felém biccentett. Ahogy egyre csökkent a távolság, én annál inkább neki simultam a pultnak. Tartottam tőle. Hangtalanul érkezik, aztán, mintha mi sem természetesebb, otthonosan közlekedik a lakásban.
Úgy közelített, mint egy ragadozó, miközben kék szemeit végig rajtam tartotta, majd az utolsó pillanatban elfordult, és kinyitotta a hűtőt mellettem. Ekkor vettem csak észre, hogy nem vettem ez idáig levegőt. Fél szememmel láttam, ahogy a száját félmosolyra húzza.
Ahogy nem vizslattak a kék szemei, úgy éreztem végre meg tudok mozdulni, így arrébb arasztoltam, és elindultam a nappali felé, kezemben szorongatva a félig üres Coca Colás poharat.
Ahogy nem vizslattak a kék szemei, úgy éreztem végre meg tudok mozdulni, így arrébb arasztoltam, és elindultam a nappali felé, kezemben szorongatva a félig üres Coca Colás poharat.
Mivel sajnos nem tudtam kik vannak a ház tiltólistáján, így nem tudtam mit tegyek. Még ha nem kedvelt látogató is Stefan rokona, volt egy olyan érzésem, hogy ha akarnám, se tudnám ki tenni a szűrét, így tovább mentem. Sietősebb léptekkel keresztülmentem a nappalin, majd elindultam fel a lépcsőn. Ismét kisebb szívrohamot kaptam, amikor is felértem a lépcsőn, és a férfi már fenn volt, és a falon lógó festményeket tanulmányozta. „Hogy ért fel ilyen hamar?” – merült fel bennem az első kérdés, de a válasz már meg született a fejemben. Nem arra jött amerre én, hanem a konyhából egyenesen erre jött.
- Mondták már, hogy úgy közlekedsz, mint egy besurranó tolvaj? – bukott ki belőlem a kérdés, amit az követett, hogy egy pimasz mosollyal az arcán hátrafordult, megvonta a vállát és elindult a folyosón. Elena szobájánál megállt és benézett, majd tovább ment. Hihetetlenül viselkedett. Becsuktam utána Elena ajtóját, amit nyitva hagyott. Majd a vázát, amit a kezébe vett visszaigazítottam a helyére.
- Annyi fölösleges, csicsás dolog van ebben a házban... –jegyezte meg nagyot sóhajtva. Még csak egy negyed órája ismertem, de már erőteljesen tornáztatta az idegeimet.
- Ha nem tetszik valami, nem muszáj itt lenned. – jegyeztem meg halkan, majd megforgattam a szemem. A férfi teljes mértékben elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, majd megállt Jeremy ajtaja előtt, és közelebb hajolt ahhoz.
- Nem mondták még, hogy nem szép dolog hallgatózni? – kérdeztem tőle, amikor utolértem.
- Az én lelkivilágomat cseppet sem terheli az illemszabályok és más szabályok megszegése. – válaszolta rezzenéstelen arccal, így tudatosult bennem, hogy komolyan gondolja. Két perc múlva, zavart tekintettel emelte el a fejét az ajtótól.
- Ezt nem hiszem el... – mondta majd rendezte a vonásait, és egy negédes mosollyal rám pillantott, és sietős léptekkel elment, ezután már csak az ajtó csapódását hallottam.
- Mondták már, hogy úgy közlekedsz, mint egy besurranó tolvaj? – bukott ki belőlem a kérdés, amit az követett, hogy egy pimasz mosollyal az arcán hátrafordult, megvonta a vállát és elindult a folyosón. Elena szobájánál megállt és benézett, majd tovább ment. Hihetetlenül viselkedett. Becsuktam utána Elena ajtóját, amit nyitva hagyott. Majd a vázát, amit a kezébe vett visszaigazítottam a helyére.
- Annyi fölösleges, csicsás dolog van ebben a házban... –jegyezte meg nagyot sóhajtva. Még csak egy negyed órája ismertem, de már erőteljesen tornáztatta az idegeimet.
- Ha nem tetszik valami, nem muszáj itt lenned. – jegyeztem meg halkan, majd megforgattam a szemem. A férfi teljes mértékben elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, majd megállt Jeremy ajtaja előtt, és közelebb hajolt ahhoz.
- Nem mondták még, hogy nem szép dolog hallgatózni? – kérdeztem tőle, amikor utolértem.
- Az én lelkivilágomat cseppet sem terheli az illemszabályok és más szabályok megszegése. – válaszolta rezzenéstelen arccal, így tudatosult bennem, hogy komolyan gondolja. Két perc múlva, zavart tekintettel emelte el a fejét az ajtótól.
- Ezt nem hiszem el... – mondta majd rendezte a vonásait, és egy negédes mosollyal rám pillantott, és sietős léptekkel elment, ezután már csak az ajtó csapódását hallottam.
Hitetlenül megráztam a fejemet, majd gondolatok sokaságával a fejemben bementem a szobámba. Mit hallhatott vajon két tinédzser beszélgetéséből, ami ekkora horderejű lehet, hogy köszönés nélkül menjen el?
- Volt itt egy férfi... Aki csak úgy bejött, körbenézett a házban... Aztán meg csak úgy elment. – válaszoltam Elena kérdésére, hogy „na, és mi újság?”.
- Rossz fizimiskájú, a szemeivel pimaszul méreget, és eközben bunkó megjegyzéseket tesz? – kérdezte szinte unottan. Csak szótlanul bólintottam, mire folytatta:
- Ő Damon Salvatore, Stefan bátyja – folytatta, majd hirtelen aggodalom suhant át az arcán. – Figyelj, Ruth. Én nem akarok anyáskodni feletted, hiszen csak két hónappal vagyok idősebb nálad… De fogadd meg a tanácsom, és kerüld el Damont.
- Hát, nem én környékeztem meg őt – nevettem el magam, a helyzet komikumán, mire Elena arcáról is végre eltűnt az aggodalmas kifejezés, és elmosolyodott.
- Volt itt egy férfi... Aki csak úgy bejött, körbenézett a házban... Aztán meg csak úgy elment. – válaszoltam Elena kérdésére, hogy „na, és mi újság?”.
- Rossz fizimiskájú, a szemeivel pimaszul méreget, és eközben bunkó megjegyzéseket tesz? – kérdezte szinte unottan. Csak szótlanul bólintottam, mire folytatta:
- Ő Damon Salvatore, Stefan bátyja – folytatta, majd hirtelen aggodalom suhant át az arcán. – Figyelj, Ruth. Én nem akarok anyáskodni feletted, hiszen csak két hónappal vagyok idősebb nálad… De fogadd meg a tanácsom, és kerüld el Damont.
- Hát, nem én környékeztem meg őt – nevettem el magam, a helyzet komikumán, mire Elena arcáról is végre eltűnt az aggodalmas kifejezés, és elmosolyodott.
- Este úgy terveztük, hogy összeülünk a barátokkal a Grillben. Mit szólsz hozzá?
- Persze, rendben van… Amúgy nem is mesélted, hogy Jeremynek van barátnője.
- Persze… - mondta kibambulva az ablakon, majd hirtelen megfordult, de az arca most a legkevésbé sem volt békés. – Mármint, nem tudtam róla – csapott az asztalra.
- Hé, ne húzd fel magad, már nem gyerek – csitítgattam.
- Tudom… Csak tudod féltem őt. Az a lány,- Anna ugye? - hát vonzza a bajt, és Vicki után nem akarom, hogy összetörje Jert.
- Miért, mi történt?
- Vicki velejéig megrontotta Jeremyt. Csúnyán bánt vele… Közvetlenül azután történt, hogy anyuék meghaltak - az arca komor lett, miközben mesélt. – Aztán se szó se beszéd eltűnt. Azóta nem látta senki se.
Most jöttem rá, mennyire is tisztelem Elenát. Az élet előszeretettel osztogatta a pofonokat számára, de erős maradt végig. Tovább lépett, és nem a múltban él, hanem próbálja követni a jelent, és eközben védeni a családját.
- Persze, rendben van… Amúgy nem is mesélted, hogy Jeremynek van barátnője.
- Persze… - mondta kibambulva az ablakon, majd hirtelen megfordult, de az arca most a legkevésbé sem volt békés. – Mármint, nem tudtam róla – csapott az asztalra.
- Hé, ne húzd fel magad, már nem gyerek – csitítgattam.
- Tudom… Csak tudod féltem őt. Az a lány,- Anna ugye? - hát vonzza a bajt, és Vicki után nem akarom, hogy összetörje Jert.
- Miért, mi történt?
- Vicki velejéig megrontotta Jeremyt. Csúnyán bánt vele… Közvetlenül azután történt, hogy anyuék meghaltak - az arca komor lett, miközben mesélt. – Aztán se szó se beszéd eltűnt. Azóta nem látta senki se.
Most jöttem rá, mennyire is tisztelem Elenát. Az élet előszeretettel osztogatta a pofonokat számára, de erős maradt végig. Tovább lépett, és nem a múltban él, hanem próbálja követni a jelent, és eközben védeni a családját.
„2009.10.05
Ma volt Ruth év elejei zongora koncertje. Clint Mansell – Requiem for a Dream című dalát játszotta. Hibátlan volt. Olyan büszke vagyok rá, annyi tehetség rejtőzik benne.
Mikor hazaértünk, az első dolgom volt, hogy előkutassak egy-két dolgot, amit még két éve gyűjtöttem össze az anyaghoz.
Egy régi poros dobozban találtam meg, fenn a padláson.
Ma volt Ruth év elejei zongora koncertje. Clint Mansell – Requiem for a Dream című dalát játszotta. Hibátlan volt. Olyan büszke vagyok rá, annyi tehetség rejtőzik benne.
Mikor hazaértünk, az első dolgom volt, hogy előkutassak egy-két dolgot, amit még két éve gyűjtöttem össze az anyaghoz.
Egy régi poros dobozban találtam meg, fenn a padláson.
A jegyzetek fénymásolata, és a fogaskerék is benne volt a dobozban. A napló eredeti változatát és a fogaskereket is az unokatestvéreméknél találtam, mikor utoljára ott jártam.
Ezeket a feljegyzéseket, és történeteket még John Gilbert az 1860-as években írta. A jegyzetek Mystic Fallsban keltek. Johnról úgy tartották, hogy bolond volt, már a feltevései alapján is. A fogaskerék máig nem tudom, vajon mihez tartozhat.”
Zavarodottan csuktam be a naplót, egyre több kérdés kezdett felmerülni bennem. Nem értettem, hogy, hogy került képbe John Gilbert? Mindenesetre tisztában voltam vele, hogy apa valami olyasmi után kutatott ami Mystic Fallsban történt.
Egy kép lebegett a szemem előtt, Jeremy rajza.Megjegyzés: A kép amit felül kiraktam, Jeremy rajzát szeretné valamiképp ábrázolni, csak egy kicsit amatőrebben.
2010. szeptember 10., péntek
Első fejezet - Leave
Első fejezet – Leave
Ebben a pillanatban, minden bizonnyal sok ember bizton állítaná, hogy megtébolyultam. De az igazság nem szégyen. Megfutamodtam. Minden valamire való ember, egyszer az életében inkább a menekülést választja mint a harcot.
Azt mondják, hogy csak azokra emlékszik a világ akik harcoltak, küzdöttek minden szembe jövő probléma ellen, akik soha nem adták fel. Minden nagy hős egyszer visszavonulót fújt, mert a józan ész ezt diktálta. A menekülés nem mindig helytelen cselekedet, és nem feltétlenül gyáva jellemre vall. Ezalatt természetesen nem azt értem, hogy mindenki fogja a nyúlcipőjét, és ahogy csak lehetősége van rá fusson minden ránehezedő probléma elől. A gyávaságot és a megfontoltságot csak egy hajszál választja el egymástól.
Ilyen, és ehez hasonló gondolatokkal kötöttem le magamat, miközben a vonat megnyugtató zakatolását hallgattam. A második napomat töltöm ezen a vonaton csendes magányomba burkolózva. Nincs útitársam, hisz a döntésemet is egymagam hoztam meg. A vonat amin ülök, az eddig tökéletes életemből, az új, ismeretlen életem felé visz szakadatlanul.
Az életem valóban csodálatos volt, eltekintve néhány szépséghibát. Mint például, hogy a szüleim elváltak. De ez a rossz esemény, egy annál jobb eseményt szült. Ez az incidens öt éve történt, amikor felvettek a Chicago Arts School- ba, ami meghatározó élmény volt az életemben, ugyanis ez az iskola a világ művészeti iskoláinak élbolyában állt.
A válás után két évre anya szerencsére újra rátalált a szerelemre, ami egy gyermekorvos képében állt össze. Apa nem volt ilyen szerencsés, próbálkozásaiból nem lett házasság.
A bíróság engem apához ítélt, mivel úgy gondolták ő stabil anyagi hátteret tud biztosítani számomra. Ez egyértelmű volt, hiszen anya abban az időben munkanélküli volt. Ezellenben apa több mint tizenöt éve oszlopos tagja volt a Chicago Paranormal Activities intézetének. Anya mindig felül bírálta apa munkáját, mivel mindigis mesének állította be, azt amit csinált. Még mindig felrémlik bennem apa sértődött arca, az, ahogy a ráncok elmélyülnek a homlokán, és a szemei szomorúan csillanak fel.
Valószinűleg ez volt az egyik ok amiért külön utakra tévedtek.
Én végülis nem bántam. Miután lecsendült az első nehezebb időszak, rájöttem, hogy így mindenkinek jobb. Apával felhőtlen volt a kapcsolatom. Imádtam vele élni, mivel mindig egy húron pendültünk. Szülőm, barátom és lelkitársam volt egyben. Volt.
A válás után két évre anya szerencsére újra rátalált a szerelemre, ami egy gyermekorvos képében állt össze. Apa nem volt ilyen szerencsés, próbálkozásaiból nem lett házasság.
A bíróság engem apához ítélt, mivel úgy gondolták ő stabil anyagi hátteret tud biztosítani számomra. Ez egyértelmű volt, hiszen anya abban az időben munkanélküli volt. Ezellenben apa több mint tizenöt éve oszlopos tagja volt a Chicago Paranormal Activities intézetének. Anya mindig felül bírálta apa munkáját, mivel mindigis mesének állította be, azt amit csinált. Még mindig felrémlik bennem apa sértődött arca, az, ahogy a ráncok elmélyülnek a homlokán, és a szemei szomorúan csillanak fel.
Valószinűleg ez volt az egyik ok amiért külön utakra tévedtek.
Én végülis nem bántam. Miután lecsendült az első nehezebb időszak, rájöttem, hogy így mindenkinek jobb. Apával felhőtlen volt a kapcsolatom. Imádtam vele élni, mivel mindig egy húron pendültünk. Szülőm, barátom és lelkitársam volt egyben. Volt.
Két hónapja, minden úgy kezdődött, mint általában. Reggeli kapkodás, majd ki-ki a saját dolgára. Mindig apa vitt iskolába, mivel neki is akkor kezdődött a munkaideje mint nekem az iskola.
Zongoraórám volt. Épp egy igen nehéz darabot játszottam – Comtine D’un Autre Ete – amikor anya belépett - a felügyeletes tanárral az oldalán - a terembe. A mindig szépen, ízlésesen festett szemei, akkor duzzadtak és pirosak voltak, és ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, éreztem, hogy miért van itt...
Zongoraórám volt. Épp egy igen nehéz darabot játszottam – Comtine D’un Autre Ete – amikor anya belépett - a felügyeletes tanárral az oldalán - a terembe. A mindig szépen, ízlésesen festett szemei, akkor duzzadtak és pirosak voltak, és ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, éreztem, hogy miért van itt...
A fájdalom a gyász nem múlt el a szívemből, és alig enyhült. A mindennapok észrevétlenül suhantak el a fejem fölött. Két hónap után, pontosabban három napja hoztam azt a döntést, hogy nem bírom tovább Chicagóban, feladom a fényes karrierem felé vezető utat, a nagyvárosi életemet, és elköltözöm az unokatestvéremékhez, egy szürke kis városba Mystic Fallsba. Azzal az elhatározással hagytam el Chicagót, hogy új életet kezdek, amihez el kell engednem apát, és meg kell szabadulnom az agyamat ködként belepő, tompa homálytól.
Kora este volt amikor a taxival megérkeztünk Mystic Fallsba. Már túl voltam egy átszálláson, a West Virginiai Charlestone-ban, ahonnan busszal mentem egészen a virginiai Blacksburgig. Blacksburgből pedig még fél órát kellett megtenni az új otthonomig.
Két év alatt Mystic Falls sokat változott. Szebb lett. Rendezett utcák, szép kertek és modern házak voltak mindenfele. Utoljára apával voltam itt, amikor a testvérének – az én unokatestvéremék Elena és Jeremy anyukájának - volt születésnapja.
Elenaval és Jerrel nagyon jó a kapcsolatunk, de szinte lehetetlen volt a találkozás, hiszen nagy távolság volt lakhelyeink között. De most ez megváltozik. Elenáék, tavaly tavasz óta a nagynénjükkel élnek, mivel az előző évben nagy tragédia érte a családot. Elena, és szülei, Jack és Mary épp utaztak hazafelé, amikor lezuhantak egy gát fölötti összekötő hídról, egyenesen a mélybe. Csak Elena élte túl. Eleinte tartottam attól ,hogy vajon Jennának – a nénikéjüknek – nem lennék- e teher, de ezt egyből elutasította, és felajánlotta, hogy bármikor mehetek, amikor csak akarok. Anya és Jenna mindent lebeszéltek. Jenna beiratott az itteni gimnáziumba, ahova Elenáék is jártak. Szóval nagyjából, már mindent elrendeztek számomra.
Elenaval és Jerrel nagyon jó a kapcsolatunk, de szinte lehetetlen volt a találkozás, hiszen nagy távolság volt lakhelyeink között. De most ez megváltozik. Elenáék, tavaly tavasz óta a nagynénjükkel élnek, mivel az előző évben nagy tragédia érte a családot. Elena, és szülei, Jack és Mary épp utaztak hazafelé, amikor lezuhantak egy gát fölötti összekötő hídról, egyenesen a mélybe. Csak Elena élte túl. Eleinte tartottam attól ,hogy vajon Jennának – a nénikéjüknek – nem lennék- e teher, de ezt egyből elutasította, és felajánlotta, hogy bármikor mehetek, amikor csak akarok. Anya és Jenna mindent lebeszéltek. Jenna beiratott az itteni gimnáziumba, ahova Elenáék is jártak. Szóval nagyjából, már mindent elrendeztek számomra.
- Elnézést, mi volt a cím? – kérdezte a sofőr visszarántva a jelenbe.
- Willow Forest Str. 4.
Két perc múlva taxi felgördült egy ismerős ház előtti felhajtóra. Tétováztam, de összeszedtem magam, és kiszálltam a cigarettafüsttel átitatott szagú taxiból, a vidéki firss levegőre. A sofőr eközben, nagy erőlködések árán kirángatta a hatalmas bőröndömet a csomagtartóból, majd gyorsan kifizettem az utazásom árát, és elindultam a a bejárat felé vezető lépcső felé. Épp amikor kopogni akartam, kinyílt az ajtó.
- Jól hallottam, hogy valaki érkezett. – találtam szembe magam Jenna barátságosan csillogó szemeivel. – Szólhattál volna. Most pazaroltad a pénzedet taxira. – Szorított hirtelen magához.
- Á, dehogy is. Így is alig tudom meghálálni, hogy befogadsz.
- Ez természetes. – válaszolta mosolyogva. Aztán fiatalos lendülettel megfordult és felkiabált az emeletre.
A kiáltását követően léptek dobogása követte az emeleten majd, le a lépcsőn. Először Elena jelent meg a lépcsőfordulóban, és meglepetten konstatálta, hogy itt vagyok.
- Ruthie! – kiáltott fel, majd lerobogott a lépcsőn, és a nyakamba ugrott. – De jó, végre látni téged. – mondta, miután hátrébb lépett.
- Szia Ruth. Hogy vagy? – jött mögötte Jeremy, miután megöleltem, vettem észre mekkorát is nőtt Jeremy.
- Köszi, jól vagyok... meg minden. – mosolyodtam el. – És veletek mi a helyzet?
- Lesz még erre időtök, csak ne ácsorogj már a küszöbön... – parancsolt rám szórakozottan Jenna, majd beinvitált a nappaliba.
A ház még mindig ugyanúgy festett, mint régen. Képekkel telirakott falak, és a mindehol domináló drapp, és bézs színek. Jenna megkínált mindenféle itallal és étellel, de én udvariasan hárítottam.
Két perc elteltével Elena rámzúdította az eddig magában tartott kérdéseit. Milyen volt az út? Milyen volt a gimnázium? Anyáék hogy vannak? Én mindenre készségesen válaszoltam. Jeremy eközben csendben ült a kanapé szélén, és csak néha szólt hozzá a témához.
Két perc elteltével Elena rámzúdította az eddig magában tartott kérdéseit. Milyen volt az út? Milyen volt a gimnázium? Anyáék hogy vannak? Én mindenre készségesen válaszoltam. Jeremy eközben csendben ült a kanapé szélén, és csak néha szólt hozzá a témához.
- És milyen itt az élet mostanság? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, eléggé izgalmas. Mindig történik valami. – mondta Elena, majd akaratlanul is elhúzta a száját. Ebbő l következtettem, hogy nem mindig jó dolgok történnek.
Amikor ismért kérdeztem volna, kopogtak az ajtón. Jeremy ment ajtót nyitni. Egy korunkbeli sráccal a nyomában tért vissza, majd ő egyenest a konyhába ment. Elena szélesen elmosolyodott a fiú láttán.
- Stefan! Épp jókor... Ő az unokatestvérem. – vezette hozzám a jókiállású fiút. Stefan kezett nyújtott.
- Stefan Salvatore vagyok. Elena barátja. Örülök, hogy megismerhettelek. – szorította meg finoman a kezemet.
- Ruth Adams – viszonoztam a kedves mosolyát. – Viszont. – Stefanból sütött a kifinomult udvariasság.
- És mikor kezded itt az iskolát? – kérdezte Stefan, felém fordulva.
- Hát, jövő héten már muszáj lesz. – Mivel ma szombat van, addigra készen kell állnom, nem szabad még jobban lemaradnom. – Ha nem bánjátok, én felmennék aludni. Elfáradtam az út alatt.
Elena felpattant, és megragadta a kezemet, és finoman maga után húzott a lépcső felé.
- Megmutatom a szobádat. Jennával egész szépen berendeztük, remélem tetszeni fog. – Elena semmit nem változott, jöttem rá. Ugyanaz a kedves lány maradt, aki mindenkit el tud kápráztatni pár szavával.
- Biztos vagyok benne... De hozom a bőröndöm is. – Vissza fordultam volna, de Stefan megelőzött.
- Majd viszem én. – ajánlotta fel, miközben a szabad kezével intett, hogy induljunk.
Elcsodálkoztam azon, hogy milyen játszi könnyedséggel bírja el bőröndömet, ráadásul fél kézzel, míg én úgy elfáradok, mintha a maratont kellett volna lefutnom.
Ahogy felértünk az emeletre, Elena sorjára megmutatta, hogy melyik szoba, hogyan funkcionál.
- Ez Jeremy szobája, mint látod, szigorúan tilos belépni. – intett mosolyogva a faajtóra kiakasztott kis fémtáblára. – Ez itt az én szobám... És pont az én szobám melletti lesz a te szobád. – nyitott be az ajtón.
Ahogy benyitott, megcsapott a tipikus tisztaság illat. Valószinüleg nem rég takaríthatták ki. A falak hófehérre voltak festve. A szobában volt egy egyszerű fakeretes ágy, ruhásszekrény és egy íróasztal.
Az egyetlen ablak ami a szobában volt, pont az utcára nézett teljes panorámával. Stefan letette a bőröndöt a földre majd kiment a szobából.
Az egyetlen ablak ami a szobában volt, pont az utcára nézett teljes panorámával. Stefan letette a bőröndöt a földre majd kiment a szobából.
- Nos, akkor hagyunk is pihenni. Holnapra majd kitalálunk valamit. – mondta Elena búcsúzóul, majd elindult Stefan után.
- Elena... – szóltam utána, mire megfordult. – Nagyon szépen köszönök mindent. – Elmosolyodott, majd becsukta maga után az ajtót.
Kinyitottam a bőröndömet, és az első dolog ami a kezem ügyébe került, egy keménykötésű, bőrborítású napló volt. Apa naplója. A végrendeletében külön szót emelt azért, hogy ez hozzám kerüljön és ne máshoz. Eddig nem mertem belenézni, de most úgy éreztem van bennem elég erő ahoz, hogy elkezdjem olvasni.
Leheveredtem a zöldhuzatos ágyra, majd kinyitottam a könyvet. Óvatosan lapoztam, nehogy bármi baja is essék.
„2009.08.29.
Ruthieval ma elmentünk bevásárolni az iskola kezdéshez.
Az intézetben nagy volt zűrzavar, mivel Dr.Madison leépített pár embert, és még egy párat pedig áthelyezett más intézetekbe. Nekem sem lenne ínyemre, mondjuk Wisconsinba utazni.
Viszont én új projektbe kezdtem. Abba a projektbe amit két éve hagytam félbe, pedig egész jó úton haladtam a célom felé. De most előlről kell kezdenem, mindent részletesen átvizsgálva.”
Ruthieval ma elmentünk bevásárolni az iskola kezdéshez.
Az intézetben nagy volt zűrzavar, mivel Dr.Madison leépített pár embert, és még egy párat pedig áthelyezett más intézetekbe. Nekem sem lenne ínyemre, mondjuk Wisconsinba utazni.
Viszont én új projektbe kezdtem. Abba a projektbe amit két éve hagytam félbe, pedig egész jó úton haladtam a célom felé. De most előlről kell kezdenem, mindent részletesen átvizsgálva.”
Azzal, hogy elkezdtem olvasni apa írását, kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha itt lenne, és vigyázna rám. Megnyugtatott.
Ezzel a békés érzelemmel merültem álomba, nem sejtve, hogy mi vár még rám ezen a titokzatos helyen...
Ezzel a békés érzelemmel merültem álomba, nem sejtve, hogy mi vár még rám ezen a titokzatos helyen...
Helló mindenkinek!
Sziasztok!
Nos, úgy tűnik lassan beindul a blogom.
Ezen a blogon egy The Vampire Diaries által iheletett történtemet fogom közzétenni. A főszereplőt én alkottam, mivel Elenát meg akartam hagyni Stefan számára.
A másik főszereplő természetesen Damon Salvatore lesz. Ha akartam volna, se választottam volna helyette mást.
Remélem, hogy aki olvasóm lesz(ha lesz) elégedett lesz a történetemmel.
üdv, cC.
Nos, úgy tűnik lassan beindul a blogom.
Ezen a blogon egy The Vampire Diaries által iheletett történtemet fogom közzétenni. A főszereplőt én alkottam, mivel Elenát meg akartam hagyni Stefan számára.
A másik főszereplő természetesen Damon Salvatore lesz. Ha akartam volna, se választottam volna helyette mást.
Remélem, hogy aki olvasóm lesz(ha lesz) elégedett lesz a történetemmel.
üdv, cC.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)