Első fejezet - Leave

Első fejezet – Leave

       Ebben a pillanatban, minden bizonnyal sok ember bizton állítaná, hogy megtébolyultam. De az igazság nem szégyen. Megfutamodtam. Minden valamire való ember, egyszer az életében inkább a menekülést választja mint a harcot.

      Azt mondják, hogy csak azokra emlékszik a világ akik harcoltak, küzdöttek minden szembe jövő probléma ellen, akik soha nem adták fel. Minden nagy hős egyszer visszavonulót fújt, mert a józan ész ezt diktálta. A menekülés nem mindig helytelen cselekedet, és nem feltétlenül gyáva jellemre vall. Ezalatt természetesen nem azt értem, hogy mindenki fogja a nyúlcipőjét, és ahogy csak lehetősége van rá fusson minden ránehezedő probléma elől. A gyávaságot és a megfontoltságot csak egy hajszál választja el egymástól.

Ilyen, és ehez hasonló gondolatokkal kötöttem le magamat, miközben a vonat megnyugtató zakatolását hallgattam. A második napomat töltöm ezen a vonaton  csendes magányomba burkolózva. Nincs útitársam, hisz a döntésemet is egymagam hoztam meg. A vonat amin ülök, az eddig tökéletes életemből, az új, ismeretlen életem felé visz szakadatlanul.

Az életem valóban csodálatos volt, eltekintve néhány szépséghibát. Mint például, hogy a szüleim elváltak. De ez a rossz esemény, egy annál jobb eseményt szült. Ez az incidens öt éve történt, amikor felvettek a Chicago Arts School- ba, ami meghatározó élmény volt az életemben, ugyanis ez az iskola a világ művészeti iskoláinak élbolyában állt.
A válás után két évre anya szerencsére újra rátalált a szerelemre, ami egy gyermekorvos képében állt össze. Apa nem volt ilyen szerencsés, próbálkozásaiból nem lett házasság.
A bíróság engem apához ítélt, mivel úgy gondolták ő stabil anyagi hátteret tud biztosítani számomra. Ez egyértelmű volt, hiszen anya abban az időben munkanélküli volt. Ezellenben apa több mint tizenöt éve oszlopos tagja volt a Chicago Paranormal Activities intézetének. Anya mindig felül bírálta apa munkáját, mivel mindigis mesének állította be, azt amit csinált. Még mindig felrémlik bennem apa sértődött arca, az, ahogy a ráncok elmélyülnek a homlokán, és a szemei szomorúan csillanak fel.
Valószinűleg ez volt az egyik ok amiért külön utakra tévedtek.
Én végülis nem bántam. Miután lecsendült az első nehezebb időszak, rájöttem, hogy így mindenkinek jobb. Apával felhőtlen volt a kapcsolatom. Imádtam vele élni, mivel mindig egy húron pendültünk. Szülőm, barátom és lelkitársam volt egyben. Volt.

Két hónapja, minden úgy kezdődött, mint általában. Reggeli kapkodás, majd ki-ki a saját dolgára. Mindig apa vitt iskolába, mivel neki is akkor kezdődött a munkaideje mint nekem az iskola.
Zongoraórám volt. Épp egy igen nehéz darabot játszottam – Comtine D’un Autre Ete – amikor anya belépett -  a felügyeletes tanárral az oldalán - a terembe. A mindig szépen, ízlésesen festett szemei, akkor duzzadtak és pirosak voltak, és ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, éreztem, hogy miért van itt...

A fájdalom a gyász nem múlt el a szívemből, és alig enyhült. A mindennapok észrevétlenül suhantak el a fejem fölött. Két hónap után, pontosabban három napja hoztam azt a döntést, hogy nem bírom tovább Chicagóban, feladom a fényes karrierem felé vezető utat, a nagyvárosi életemet, és elköltözöm az unokatestvéremékhez, egy szürke kis városba Mystic Fallsba. Azzal az elhatározással hagytam el Chicagót, hogy új életet kezdek, amihez el kell engednem apát, és meg kell szabadulnom az agyamat ködként belepő, tompa homálytól.

     Kora este volt amikor a taxival megérkeztünk Mystic Fallsba. Már túl voltam egy átszálláson, a West Virginiai Charlestone-ban, ahonnan busszal mentem egészen a virginiai Blacksburgig. Blacksburgből pedig még fél órát kellett megtenni az új otthonomig.

Két év alatt Mystic Falls sokat változott. Szebb lett. Rendezett utcák, szép kertek és modern házak voltak mindenfele. Utoljára apával voltam itt, amikor a testvérének – az én unokatestvéremék Elena és Jeremy anyukájának - volt születésnapja.
Elenaval és Jerrel nagyon jó a kapcsolatunk, de szinte lehetetlen volt a találkozás, hiszen nagy távolság volt lakhelyeink között. De most ez megváltozik. Elenáék, tavaly tavasz óta a nagynénjükkel élnek, mivel az előző évben nagy tragédia érte a családot. Elena, és szülei, Jack és Mary épp utaztak hazafelé, amikor lezuhantak egy gát fölötti összekötő hídról, egyenesen a mélybe. Csak Elena élte túl. Eleinte tartottam attól ,hogy vajon Jennának – a nénikéjüknek – nem lennék- e teher, de ezt egyből elutasította, és felajánlotta, hogy bármikor mehetek, amikor csak akarok. Anya és Jenna mindent lebeszéltek. Jenna beiratott az itteni gimnáziumba, ahova Elenáék is jártak. Szóval nagyjából, már mindent elrendeztek számomra.

 - Elnézést, mi volt a cím? – kérdezte a sofőr visszarántva a jelenbe.

 - Willow Forest Str. 4.

Két perc múlva taxi felgördült egy ismerős ház előtti felhajtóra. Tétováztam, de összeszedtem magam, és kiszálltam a cigarettafüsttel átitatott szagú taxiból, a vidéki firss levegőre. A sofőr eközben, nagy erőlködések árán kirángatta a hatalmas bőröndömet a csomagtartóból, majd gyorsan kifizettem az utazásom árát, és elindultam a a bejárat felé vezető lépcső felé. Épp amikor kopogni akartam, kinyílt az ajtó.

 - Jól hallottam, hogy valaki érkezett. – találtam szembe magam Jenna barátságosan csillogó   szemeivel. – Szólhattál volna. Most pazaroltad a pénzedet taxira. – Szorított hirtelen magához.

 - Á, dehogy is. Így is alig tudom meghálálni, hogy befogadsz.

 - Ez természetes. – válaszolta mosolyogva. Aztán fiatalos lendülettel megfordult és felkiabált az       emeletre.

A kiáltását követően léptek dobogása követte az emeleten majd, le a lépcsőn. Először Elena jelent meg a lépcsőfordulóban, és meglepetten konstatálta, hogy itt vagyok.

 - Ruthie! – kiáltott fel, majd lerobogott a lépcsőn, és a nyakamba ugrott. – De jó, végre látni téged. – mondta, miután hátrébb lépett.

 - Szia Ruth. Hogy vagy? – jött mögötte Jeremy, miután megöleltem, vettem észre mekkorát is nőtt Jeremy.

 - Köszi, jól vagyok... meg minden. – mosolyodtam el. – És veletek mi a helyzet?

 - Lesz még erre időtök, csak ne ácsorogj már a küszöbön... – parancsolt rám szórakozottan Jenna, majd beinvitált a nappaliba.

A ház még mindig ugyanúgy festett, mint régen. Képekkel telirakott falak, és a mindehol domináló drapp, és bézs színek. Jenna megkínált mindenféle itallal és étellel, de én udvariasan hárítottam.
Két perc elteltével Elena rámzúdította az eddig magában tartott kérdéseit. Milyen volt az út? Milyen volt a gimnázium? Anyáék hogy vannak? Én mindenre készségesen válaszoltam. Jeremy eközben csendben ült a kanapé szélén, és csak néha szólt hozzá a témához.

 - És milyen itt az élet mostanság? – kérdeztem kíváncsian.

 - Hát, eléggé izgalmas. Mindig történik valami. – mondta Elena, majd akaratlanul is elhúzta a száját. Ebbő l következtettem, hogy nem mindig jó dolgok történnek.

Amikor ismért kérdeztem volna, kopogtak az ajtón. Jeremy ment ajtót nyitni. Egy korunkbeli sráccal a nyomában tért vissza, majd ő egyenest a konyhába ment. Elena szélesen elmosolyodott a fiú láttán.

 - Stefan!  Épp jókor... Ő az unokatestvérem. – vezette hozzám a jókiállású fiút. Stefan kezett nyújtott.

 - Stefan Salvatore vagyok. Elena barátja. Örülök, hogy megismerhettelek. – szorította meg finoman a kezemet.

 - Ruth Adams  – viszonoztam a kedves mosolyát. – Viszont. – Stefanból sütött a kifinomult udvariasság.

 - És mikor kezded itt az iskolát? – kérdezte Stefan, felém fordulva.

 - Hát, jövő héten már muszáj lesz. – Mivel ma szombat van, addigra készen kell állnom, nem szabad még jobban lemaradnom. – Ha nem bánjátok, én felmennék aludni. Elfáradtam az út alatt.

Elena felpattant, és megragadta a kezemet, és finoman maga után húzott a lépcső felé.

 - Megmutatom a szobádat. Jennával egész szépen berendeztük, remélem tetszeni fog. – Elena semmit nem változott, jöttem rá. Ugyanaz a kedves lány maradt, aki mindenkit el tud kápráztatni pár szavával.

 - Biztos vagyok benne... De hozom a bőröndöm is. – Vissza fordultam volna, de Stefan megelőzött.

 - Majd viszem én. – ajánlotta fel, miközben a szabad kezével intett, hogy induljunk.

Elcsodálkoztam azon, hogy milyen játszi könnyedséggel bírja el bőröndömet, ráadásul fél kézzel, míg én úgy elfáradok, mintha a maratont kellett volna lefutnom.

Ahogy felértünk az emeletre, Elena sorjára megmutatta, hogy melyik szoba, hogyan funkcionál.

 - Ez Jeremy szobája, mint látod, szigorúan tilos belépni. – intett mosolyogva a faajtóra kiakasztott kis fémtáblára. – Ez itt az én szobám... És pont az én szobám melletti lesz a te szobád. – nyitott be az ajtón.

Ahogy benyitott, megcsapott a tipikus tisztaság illat. Valószinüleg nem rég takaríthatták ki. A falak hófehérre voltak festve. A szobában volt  egy egyszerű fakeretes ágy, ruhásszekrény és egy íróasztal.
Az egyetlen ablak ami a szobában volt, pont az utcára nézett teljes panorámával. Stefan letette a bőröndöt a földre majd kiment a szobából.

 - Nos, akkor hagyunk is pihenni. Holnapra majd kitalálunk valamit. – mondta Elena búcsúzóul, majd elindult Stefan után.

 - Elena... – szóltam utána, mire megfordult. – Nagyon szépen köszönök mindent. – Elmosolyodott, majd becsukta maga után az ajtót.

Kinyitottam a bőröndömet, és az első dolog ami a kezem ügyébe került, egy keménykötésű, bőrborítású napló volt. Apa naplója. A végrendeletében külön szót emelt azért, hogy ez hozzám kerüljön és ne máshoz. Eddig nem mertem belenézni, de most úgy éreztem van bennem elég erő ahoz, hogy elkezdjem olvasni.

Leheveredtem a zöldhuzatos ágyra, majd kinyitottam a könyvet. Óvatosan lapoztam, nehogy bármi baja is essék.

„2009.08.29.
Ruthieval ma elmentünk bevásárolni az iskola kezdéshez.
Az intézetben nagy volt zűrzavar, mivel Dr.Madison leépített pár embert, és még egy párat pedig áthelyezett más intézetekbe. Nekem sem lenne ínyemre, mondjuk Wisconsinba utazni.
Viszont én új projektbe kezdtem. Abba a projektbe amit két éve hagytam félbe, pedig egész jó úton haladtam a célom felé. De most előlről kell kezdenem, mindent részletesen átvizsgálva.”

Azzal, hogy elkezdtem olvasni apa írását, kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha itt lenne, és vigyázna rám. Megnyugtatott.
Ezzel a békés érzelemmel merültem álomba, nem sejtve, hogy mi vár még rám ezen a titokzatos helyen...