Harmadik fejezet - Breathe

Sziasztok!

Ebben a késői pillanatban végre sikerül publikálnom a harmadik fejezetet. Ez a rész nem éppen nem éppen akciódús, inkább azt mondanám, hogy a vihar előtti csend fejezete.
Annyit mondhatok, hogy az egész Damoncentrikus lett.

A másik az oldalt teljesen átszerkesztettem remélem mindenkinek tetszik. Emellett tette be egy zenelejátszót ahova az ajánlott számokat tettem be a történethez. Általában azok a számok vannak ott amik a törtéetben is feltűnnek.
Nagyjából ennyi...
UI.: A képen pedig Damon motorja lenne.
Mindekinek jó olvasást!



Harmadik fejezet - Breathe


Este kilenc felé indultunk el a Mystic Grillbe.
Elena fuvarozott minket, mivel közben felvettük Caroline-t is. Carolineról csak egy-két emlékem van még az utolsó látogatásunk alkalmából. Az akkori Carolineból mostanra gyönyörű lány lett. De a személyisége cseppet sem változott.
 - El sem tudtam képzelni, hogy hogyan választhattak engem Miss Mystic Fallsnak, mikor teljes mértékben azt hittem Elena lesz az. - Két perc beszélgetés után teljes mértékben belelendült a történetei mesélésébe. Én az ő lelkesedésének erejével fáradtam el. Tudom, nem szép dolog. Mesélt a pom - pom lány karrierjéről, a kampányainak sikeréről... 
Mikorra a Grillbe értünk szinte már a havi diétáját is kivülről fújtam. Pedig csak öt perc volt az út. - Figyu, üljetek le valahova, én egy kicsit maradok beszélgetni Mattel - mondta Caroline, majd elindult egy fiú felé, aki a bárbult hátsó részénél pakolgatta a poharakat. Bizonyára ő volt Matt, Caroline barátja, Elena ex-barátja.


A Mystic Grill egy kifejezetten barátságosnak mondható hely volt. Szórakozóhely, bár, és étterem egyben. Leginkább úgy fejezhetném ki, hogy a város szíve, mivel minden fiatal és felnőtt itt töltötte az estéit.
 - Hol lehet Stefan? - kérdezte Elena tanácstalanul.
Körbenéztem, és végül észrevettem a fiút egy sötét sarokban, amint beszélgetett valakivel.
 - Ott van, nézd - böktem meg Elenát, és mire megtalálta a szemével Stefant, addigra már rég észrevett minket, és intett. Erre a beszélgetőtársa, akit eddig idegennek hittem, egy pillanat erejéig hátranézett, az arcán pedig az az ismerős mosoly ült. Damon Salvatore volt az.
 - És Bonnie nem jön? - kérdeztem Elenától, miközben a testvérek felé tartottunk.
 - Az mondta, hogy nem valószinű. Segítenie kell az anyukájának... - válaszolta egykedvűen.
Mikor odaértünk Elena arcára visszatért a megszokott mosoly.
 - És megérkeztek Gilberték... - mondta Damon, anélkül, hogy megemelte volna a fejét.
 - Sziasztok - köszönt nekik Elena, mire Stefan felállt és lesegítette róla a kabátot. Milyen udvarias - gondoltam.
Mivel Elena, Stefan mellé ült így én Damon mellé kényszerültem.
 - Hogy telt a napotok? - kérdezte Stefan.
 - Jól - mondta Elena, amit én egy vállrántással nyugtáztam. Ekkor Damon kihúzta magát, és ravasz csillogással a szemeiben rámnézett.
 - Hát, ma Ruth meg én... khm... érdekes dolgokat műveltünk a ház magányában, egész közelről ismerkedtünk meg - mondta teljes nyugalommal, miközben továbbra is engem nézett, várva a reakciómat. Fél szememmel láttam, ahogy Stefan mosolyogva megrázza a fejét, míg Elen botránkozóan billentette a fejét Damon felé. Bár az arcomat elöntötte a pír,- pedig semmi igazság nem volt a mondandójában - a legkedvesebb mosolyomat öltöttem fel, és válaszoltam;
 - Tudod, az elmezavar első jele a hallucináció. - Damon elismerően megbiccentette a fejét,- de a gunyoros mosoly még ekkor sem tűnt el - majd nagyot húzott a poharából. Elena visszafolytotta nevetését, míg Stefan követte a bátyja példáját és ő is lehúzta az italát.


Ebben a pillanatban érkezett meg a pincér.
 - Mit hozhatok nektek? -kérdezte a korunkbeli srác,miközben elővette a jegyzetfüzetét.
 - Két bourbon, tisztán... - mondta Damon, majd ránkhagyta a választást, hogy mi mit iszunk.
Elena meg én közös döntés alapján almalevet kértünk. A pincérfiú felírta, majd egy sokatmondó mosolyt küldött felém, mire én zavartan a fal felé kezdtem nézni. Ekkor vettem észre, hogy Damon rajtam mulat.
 - És Ruth, mondd nem volt nehéz ott hagyni azt a neves iskolát? - kérdezte Stefan, megválogatva minden egyes szavát.
 - Hát, igen is, meg nem is. Egy pár dolog miatt nehéz... például a zene. De amúgy, jobb ez így. - A mondat befejeztével láttam, ahogy Elena barna szemeiből részvétel sugárzik.
 - Én nagyon örülök, hogy ideköltöztél - mondta Elena.
A pincérfiú aki a rendeléseket felvette magabiztos léptekkel megérkezett, majd mindannyiunk italát lerakta az asztalra.
 - Más valamit hozhatok esetleg? - kérdezte, miközben gyermeteg csodálkozással engem nézett.
 - Ennyi lesz, köszönjük - vette el az italát Stefan.
 A fiú biztos érezte, hogy most már magunk is megvagyunk, így még egy utolsó pillantás kíséretében visszament a pulthoz.


A bárpultnál Caroline még mindig ott volt, és nem úgy tűnt, hogy mostanság csatlakozni fog hozzánk, mivel pár hozzá hasonló lánnyal elegyedett beszélgetésbe, és úgy látszott nagyon jól szórakoznak, mivel hangos kacajok érkeztek felőlük.
 - És milyen stílusokat játszottál az utóbbi időben? - kérdezte most Elena.
 - Zongorán leginkább klasszikust és jazzt. Énekelni meg bluest és indie rockot.
 - Egyszer játszhatnál nekünk, úgy is van itt egy porosodó zongora - intett Stefan a háta mögé. Kiphajoltam, és megláttam az emelvényen levő zongorát, ahol most le volt kapcsolva a világítás, mivel senki nem játszott rajta.
 - Talán... egyszer - válaszoltam.


Éjfél felé, mikorra a bár már majdnem kiürült - vasárnap este révén - mi is elindultunk hazafelé. Damon már talán egy órája hazament. Egész végig amíg velünk volt antiszociális volt, csak néha szólt bele a témába. Szégyen szemre néha azon kaptam magam, hogy rátéved a tekintetem, ilyenkor gyorsan visszakaptam a fejem és az asztal repedéseit kezdtem el vizslatni. 
Miután Damon elment, valamiképp felengedett a hangulat, és felszabadabbultan beszélgettünk az épp aktuális témáról. Legyen az a zene, az iskola, vagy sportok.


Amikor Elena kocsijához értünk, hirtelen kedvet kaptam ahoz, hogy visszamenjek és leüljek a sarokban porosodó zongorához, és játszak rajta. Apa halála után a suliban mindig kedv nélkül játszottam akár egy robot, most először kaptam hozzá kedvet.
 - Elena... Figyelj nem lenne gond, ha én maradnék még egy kicsit?  - kérdeztem, majd látva a zavart arckifejezését rájöttem, hogy a lényeget hagytam le a mondandómból. - Zongorázni...
 - Nem kell engedélyt kérned, maradj nyugodtan - mosolyodott el, majd beült a kocsiba. - Csörgess meg ha jöhetek érted.
 - Ugyan már! Majd haza sétálok, tudom az utat - legyintettem, mire alig láthatóan elhúzta a száját, végül mosolyogva intett és Stefannal az anyósülésen elhajtott.


Korom sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak haloványan. Gyorsan visszamentem a bárba, már a maradék két csoport fiatal is elment, csak egy ember volt, aki épp a székeket tette fel az asztalra. Ő volt a főnök, ha jól gondoltam.
 - Elnézést... - szóltam oda a férfinak. Zavartan fordult meg, mivel gondolom nem tudta ki lehet az az őrült aki ilyenkor jön a bárba.
 - Miben segíthetek? - kérdezte miközben az erősvonalú szemöldökét összevonta. Nem lehetett több harmincötnél.
 - Csak azt szeretém kérdezni, hogy láttam van egy zongorájuk, és ha lehetne... - Nem tudtam befejezni, mivel közbevágott.
 - Először is, nyugodtan tegezhetsz, Jack Fresley vagyok - nyújtotta felém a kezét, miután beletörölte a nadrágjába.
 - Ruth Adams.
 - Ha pedig zongorázni szeretnél nyugodtan, már úgy is itt áll vagy három éve zongorista nélkül.
 - Hát, akkor nagyon köszönöm - háláltam meg a férfinak.
 - Hibátlan állapotban van, nem rég javítattam meg, mivel úgy volt, hogy jön a húgom zongorázni, de végül elment az atlantai jogi egyetemre. - mondta, majd egy pillanatra elbambult.
 - Nos, én még itt leszek egy órát, mivel el kell végeznem a papírmunkát, utána viszont zárok.
 - Az bőven elég, és köszönöm mégegyszer. - Elindultam a zongora felé, Jack pedig továbbpakolta a székeket.


Megkerestem a villanykapcsolót, ami egy régi festmény mellett volt, közvetlen a zongorával szemben.
Előszőr kitámasztottam a zongora húrjait fedő poros fedélt, majd leültem a bársonyborítáú székre, és rátettem a kezem a billentyűkre.
Kicsit olyan volt mintha otthon lennék. Percekig csak csendben ültem, a fekete - fehér billentyűket bámulva. Eszembe jutott apa, felidéződött az arca a lelki szemeim előtt... 
Az első dal amibe bele kezdtem, az a dal volt amit a tavalyi negyedéves hangversenyen játszottam, az bizonyos Clint Mansell dal. 
Miközben játszottam rájöttem, hogy apa emléke erősebbé tesz, nem pedig fájdalmat okoz. Az a tudat, hogy mindig velem van, és figyel valahonnan fenntről pedig segít abban, hogy boldogan élhessem a mindennapjaimat.
Az elkövetkezendő pár dal mind apához kapcsolódtak.
Kicsit olyan volt ez az egész zongorázás mint egy szertartás. Megkönnyebültem, a lelkivilágom borús hangulata pedig kicsit csillapodott. Ennek jeleként egy könnycsepp gördült végig az arcomon.


Miután egy kis pihenőt tartottam, úgy döntöttem, eljátszok egy utolsó dalt, majd hazamegyek. Ez a dal az egyik kedvenc zeneszámom volt, az Evanescence-től a My Immortal.
Mint mindenbe az éneklésbe is bele kell lendülni, így szépen lassan melegedtem bele az egészbe, a dal közepétől kezdve teljes átéléssel zongoráztam és énekeltem, csak én voltam, senki, és semmi más. 
Vagy legalábbis azt hittem, ugyanis ekkor halk tapsot hallottam meg a bárpult felől. Először azt hittem Jack az, de amikor hirtelen odakaptam a fejem, bebizonyosodtam, hogy az illető, egy olyan személy akire nem számítottam volna még álmomban sem. Damon Salvatore.
 - Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem zavartan, majd felálltam a zongorától, és lesétáltam az alacsony színpadról.
 - Hát, úgy beszélték ma élő zene van a Mystic Grillben - mondta szórakozottan.
 - Aha... - bólintottam, de a hangomból irónia csengett. Megálltam tőle nem messze, mire rám emelte a tengerkék szemeit. - De most komolyan?! Hajnali egy van... - vetettem egy gyors pillantást a karórámra.
 - Ne kérj számon. Spontán döntéseket hozok - mondta, majd megforgatta a szemeit.
Felvettem a szürke dzsekimet, majd az irányt Jack irodája felé vettem, hogy elköszönjek.
 - Figyelj Ruth, holnap délután betudnál ugrani, egy- két szót váltani velem? Lenne egy ajánlatom. 
 - Persze, akkor holnap - küldtem egy mosolyt felé majd becsuktam az ajtót.
Ahogy megfordultam, kishíján nekiütköztem a mögöttem álldogáló Damonnak. Csak egy méltatlan pillantást terveztem vetni rá, de végül nem tudtam elszakítani a tekintetemet a dús, fekete szempillák által kerezetezett kék szemeitől.
Ez a pár pillanat számomra hosszú óráknak tűnt.
Az egész jelenetet az arcára szépen lassan kiülő pimasz kifejezés szakította meg. Gyorsan elnéztem a válla fölött.
 - Hát... én most megyek - jelentettem ki bizonytalanul, és leginkább fölöslegesen. Kikerültem, de pillanatokon belül mellém szegődőtt.
 - Elviszlek - mondta rámnézve, még mindig azzal a bizonyos pimasz mosollyal, és ravasz csillogással a szemében.
 - Nem szükséges, sétálok. - Kiléptem a hűvös tavaszi éjszakába, majd bizonytalanul elindulam jobbra, amerre véltem, hogy mennem kell.
Egy lépést tettem meg, amikor egy fáradt sóhaj kíséretében éreztem, hogy erős keze a karomra kulcsolódik, és visszahúz.
 - Miért kell a nőknek mindig kéretni magukat? - mondta, majd maga után kezdett húzni.
Lefejtettem a kezét a karomról, majd engedelmes mentem tovább mellette.


Körbenéztem, de sehol nem láttam autót.  Aztán hirtelen megálltunk egy fekete sportmotor előtt. Először arra gondoltam, hogy fogom magam és inkább hazasétálok. De aztán vonzott maga a motorozás élménye. Nem féltem a motoroktól, ugyanis az exbarátomnak is volt egy motorja, bár az cross motor volt, de gyakran megesett, hogy ő vitt haza. 
Damon felült a Yamahára, majd várakozóan nézett rám.
 - Gyere már! - szólalt fel. Végül odasétáltam a motor mellé, mivel már úgy voltam a mai nappal, hogy ha már tettem egy lépést afelé, hogy megszabaduljak a tompa mivoltomtól, akkor miért is ne tehetnék még egyet.
 - Csak nem félsz a motoroktól? - kérdezte vigyorogva.
 - A motoroktól nem, de a te megbízhatóságodban nem vagyok biztos. - Átdobtam a lábam a motoron. Ahogy belegondoltam, hogy most bizony átkell karolnom, és hozzá kell simulnom, nem csekély mértékben elpirultam, de annál inkább zavarba jöttem.
Átkaroltam Damont, és az elméletem miszerint megpróbálok távolságot tartani felborult akkor amikor a jármű éppenhogy megmozdult, ugyanis ekkor lejebb csúsztam az ülésen és teljes mértékben hozzásimultam Damon hátához. 


Ekkor hátranézett, előszőr azt hittem, hogy valami pimasz megjegyzést fog tenni, de annál még roszabb következett.
 - Nem is túloztam olyan sokat, amikor azt mondtam közelről ismerkedtünk meg.
Amikor gázt adott, akaratlanul is erősebben szorítottam őt. Nagyon gyorsan mehettünk mivel a szél is teljes erejéből fújt, és három percen belül már a Gilbert ház előtt voltunk.
Átemeltem a lábam a motoron, de ahogy földet értem majdnem elestem, de végül kecsesen megoldottam a helyzetet. Damon eközben végig hidegvérrel, vigyorogva nézte végig a szerencsétlenkedésemet.
 - Hát, köszi a fuvart - böktem ki végül majd a ház felé mentem. Hihetetlenül frusztrálva éreztem magamat az idő alatt amíg eljutottam a lépcsőig, ugyanis Damon addig rajtam tartotta a szemét, csak ezután ment el.
Az eddig bennt tartott levegőt, most engedtem csak ki.
A házban már sötét és csend volt, minden épeszű ember ilyenkor már alszik.


"2009.11.23.
John feljegyzései kifejezetten érthetetlenek néhány helyen. Mint egy rossz sci-fi, de legalább a lényeg érthető. A feljegyzései alapján Mystic Falls abban az időben egy paranormális központ volt. Vámpírok, boszorkányok, minden.
Fő színtérként említí a régi Salvatore panziót. A fogaserékkel viszont semmire nem jutottam.
Ma meglátogatott egy nő az intézetben. Nem tagadom, halálra rémültem amikor megláttam. John őrzött a naplójában egy képet róla. Egy percet sem öregedett. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy tudta, hogy én tisztában vagyok a mivoltjával.
Ezt a nőt Pearlnek hívták."


vezzie