Hetedik fejezet - Fire

Sziasztoooooook!

Megérkeztem az új fejezettel egy együtt. Gonosz módon késleltettem egy napot, mert még ráfért egy kevés alakítgatás, de végülis így koradélután úgy éreztem megosztom veletek.
Mint ígértem van benne akció, és Damon is.
És nem tudom ti hogy vagytok vele de én nagyon várom a holnapot az új TVD rész miatt, már totál kész vagyok.
Nem is rizsázok tovább íme a fejezet:
Vezzie.

Ui.: Azért ha van időtök nyugodtan hagyjatok kommentárt, vagy nyomjatok egy tetszik- nem tetszik gombot. Kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.:)







Hetedik fejezet - Fire


Mystic Falls főterére érve hatalmas nyüzgéssel találtuk szemben magunkat, mivel innen indult a felvonulás.
A tér ízlésesen volt feltdíszítve, és már a karnevál kocsik is készen álltak.


Az első ami feltűnt, Caroline szőke hajkoronája, és karcsú alakja, amint megállás nélkül rendezkedett, és feladatokat osztogatott. Lockwoodék nem messze tőle, a színpadnál ellenőrizték a mikrofonokat. Carol Lockwood és a férje is elegánsan egymáshoz voltak öltözve.


Kiszálltunk a kocsiból, és nem messze tőlünk egy férfi támaszkodott az autójának, majd lelkesen intett felénk, de a lelkesedést leginkább Jennának szánta. A történelemtanárunk volt az, Alaric Saltzman. Jenna gyorsan elköszönt tőlünk, majd csatlakozott Rickhez.

Elenával az oldalamon, elindultunk a gyülekező helyre. Hatalmas ruhája, halkan suhogott minden lépésénél, és a szél bele-belekapott a - most göndör hajába. Kevés embernek állhatnak jól az ilyesfajta régies ruhák, de ő bele tartozott ebbe a kevésbe. 

Emlékszem, hogy egyszer részt vettem a chicagói gimnázium egyik színi előadásán, ahol egy első világháborús darabot adtunk elő. A ruha amit ezen az előadáson hordanom kellett, katasztrófálisan állt nekem, de erre csak akkor jöttem rá amikor már nem volt viszakozás. Így azóta nem szívesen keveredek olyan megmozdulásokba ahol nekem is bekell öltöznöm, főleg ha egy másik kor divatját kell hordanom.


A két testvér épp egy komoly beszélgetés közepén tarthattak, amikor észrevettek minket, és félbeszakították a diskurzusukat. Stefan megbabonázva nézte Elenát, míg Damon csak egy meglepődőtt, de inkább bosszús pillantást vetett rá, majd a tekintete rámkalandozott.
Kék szemeivel pimaszul mért végig tetőtől - talpig. Amíg engem nézett, olyan érzés kerített hatalmába mintha semmilyen ruha nem takarna. Szó szerint levetkőztetett a tekintetével.
 - Gyülekező! - hallottuk meg Carol Lockwood szigórú hangját. Elena küldött még felém egy szelíd mosolyt, majd Stefannal az oldalán elindultak a tömeg felé, és mivel ez ránk nem tartozott mi tovább ácsorogtunk. 


Egy kósza pillantást vetettem Damonra aki - miután Elenáék eltűntek - visszatért az én kinézetem elemzéséhez. Idegesen birizgáltam egy fodrot a ruhámon, miközben annak  lehetőségét kerestem hátha akad itt valaki akihez társulhatok, de majdnem minden gimnáziumi tanuló a karnevál kocsiknál gyülekezett. 
Éreztem, ahogy elpirulok. 
 - Abbahagynád? - kérdeztem folytott hangon.
 - Ó, ha ettől zavarba jössz... tudnád miket tudok még - mondta pimaszul, az arcán továbbra is azzal az önelégült mosollyal, miközben a szemeivel valahol a fejem mellett nézett el.
 - Jobb körökben ezt inkább zavarónak hívják - mondtam, majd amilyen gyorsan csak a magassarkúm engedte hátatfordítottam neki, és elindultam a park széle felé, hátha onnan jobban látom majd Elenáékat. 


Miközben hosszú léptekkel haladtam a betonúton, és hallgattam a cipőm ütemes kopogását, egy szellő kíséretében Damon mellettem termett. Fel voltam rá készülve, hogy valószínüleg nem marad ott, mint egy sértődőtt gyermek akitől elvették a cukorkát. Magasságát tekintve könnyen tartotta velem a lépést, miközben a tömeget vizslatta. 


Az emberek mind a porond mellett sorakoztak. Ekkor felhangzott a zeneszó, és megindult az első kocsi.
Damon továbbra is szórakozottan állt mellettem, majd amikor elhaladt Elenáék kocsija, akkor intett nekik. De továbbra is perces rendszerességgel rámpillantgatott.


Caroline büszkén tündökölt a kocsi legtetején, míg Elena szerényen állt a jobbján. A harmadik lányt nem ismertem, de ő közel sem volt olyan feltűnően szép mint a másik kettő. Hát, ez volt Caroline udvartartása. Emellet felvonult a középiskolai focicsapat, élén Tyler Lockwooddal, és Matt Donovannel. A felvonulás egy óra alatt zajlott le, ezekután következtek a további programok.


¤


A polgármester beszéde, és a tüzijáték előtt Elenával hazaugrottunk átöltözni, ugyanis ő nem volt hajlandó tovább elviselni a fűzőt, és az abroncsot, én meg majd megfagytam a vékony ruhámban.
Jeremy épp ekkor sietett le a lépcsőn.
 - Eljössz megnézni a tűzijátékot? - kérdezte Elena kedvesen. - Ne vigyelek el?
 - Kösz. Nem kell - felelte Jeremy mogorván, szinte sértőn. Nem értettettem ezt az ellenségeskedést a részéről. Vagyis, ha jobban belegondolok, maga az ellenségeskedés érthető, csak nem éppen Elena irányába. 


Mikor Jeremy elment, és mi már az emeleten voltunk, mindenféleképp meg akartam Elenát vigasztalni.
 - Ki fogja nőni. Ne rágódj azon, hogy miért ilyen.
 - Remélem, hogy így lesz, mert a jelenlegi állás szerint utál.
 - Biztosan nem utál. Csak ha neki valami rosszul esik, azt máson vezeti le.
Miután átöltöztünk a jól megszokott farmer-poló összeállításba, beültünk az autóba, és visszaindultunk, hogy megnézzük a tüzijátékot. Nem zavartam meg Elena elmélyült gondolkodását. Kibambultam az ablakon, és figyeltem ahogy a házak elmosódva suhannak el mellettünk, végtelen színes foltokká olvadva. Erről a vonatút jutott az eszembe, amikor idetartottam. A fejemben egy "akkor és most" kép állt össze. Megváltoztam az itt töltött idő alatt. Bármilyen furcsa is, de vagy százszor jobban érzem most magamat mint akkor. Ez őrültségnek hangozhat, ugyanis más szemében a mostani életem lehet maga a katasztrófa. De én a saját bőrömben ezt másképp érzékelem. A vonaton ülő lányból, aki zombiként járt, és bágyadtan tengette a szürke mindennapjait, most egy gondolkodó- élő és érző lény lett. Felébredtem. A sok fizikai roszullét elnyomta a lelki problémáimat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyász ne járna a nyomomban akár egy árnyék. Mindenhol ott van, minden gondolatomban, és minden lépésemben, de végre érzem azt, hogy élek. 


Mindenki a téren levő színpad köré gyűlt, várva a polgármester beszédét. Ahogy kiszálltunk a kocsiból Damon és Stefan azonnal ott termettek. Stefan arckifejezése nyugtalan volt. Erős szemöldökeit összehúzta, és száját vékony vonallá préselte. 
 - Mi a baj?  - kérdeztem megelőzve Elenát.
 - Ugyebár a Tanácsnál van a fogaskerék, ezzel persze semmi probléma... Viszont ami nyomasztónak mondható az az, hogy... - húzta a mondandót Damon, így késleltetve a lényeget. - A sírbéli vámpírok viszont bosszú gyanánt a tűzijáték alatt terveznek egy kisebb népírtást az alapító családtagok körében.
 - És a Tanács ezt mind tudja, és használni fogják a gépet - mondta Stefan.
 - Mit tehetünk a sírbéliek ellen? - kérdezte Elena. - Mert Bonnie leszedte a varázslatot a kerékről...
 - Mire gondoltál, hogy több tíz vérszomjas vámpír elé odaállunk, és megkérjük, hogy távozzanak? - forgatta meg a szemét Damon.
 - Semmit nem tudunk tenni, Elena - jelentette ki Stefan, majd finoman átkarolta a lányt.
Kilenc órakor Lockwood polgármester nekikezdett a beszédének. Peckesen állt az emelvényen, miközben robotszerűen mondta a mondókáját. Soha nem kedveltem a férfit igazán. Számomra egy unszimpatikus és negatív személyként lett elkönyvelve már az első pillanatban. Tudom, hogy nem szép dolog könyvet borítójáról ítélni, de nem tudok ezellen mit tenni.


Mielőtt a tűzijáték - kilenc óra, öt perckor - elkezdődött volna Damon eltűnt mellőlünk. Feltűntek az ismeretlen arcok a téren, akik akár a szellemek hangtalanul szlalomoztak elvegyülve az embertömegben.
 - Ők azok - mutatott rá Stefan, majd az autóink felé terelt minket.
 - Várjatok... - szóltam utánuk, ugyanis szerencsétlen módon ott hagytam egy padon a táskámat. - Két perc és jövök, de elhagytam a táskámat.
 - Siess Ruth! - parancsolta Elena. Bólintottam majd sietősen elindultam vissza az aluljárótól, ahol Elenáék megálltak.


Rápillantottam a toronyórára, ami kegyetlen módon csak egy percet adott a tűzijáték kezdetéig. Reggel óta most előszőr tört ki rajtam a rosszullét, és émelygés. Sietve visszamentem a barna kis padocskához, amin magányosan hevert a régi, szakadt, fekete táskám. Felkaptam, majd futólépésben indultam vissza. Ekkor lőtték fel az első patront, amit záporzó esőként követett a többi. Visszafelé belekeveredtem  a legnagyobb tumultusba.  A tűzijáték éles hangja fájdalmasan viszhangzott a fejemben. Forgott velem a világ. A émelygés felerősödött, az emberek körülöttem pedig figyelmetlenül meg-meglöktek, cseppet sem segítve rajtam. A fejemhez kaptam és összeszorított szemekkel probáltam magamban tartani, hogy ne kiáltsak fel. Kinyitottam a szemem, de előttem minden sötétségbe borult, a hangok kezdtek eltompulni körülöttem, mintha víz alatt lennék. A testem feladta, és erőtlenül terültem el a hideg betonon.


 - Adtál neki vérbénát? - kérdezte egy távoli rekedt hang.
 - Nem, biztos nem - felelte egy másik.
 - Mostmár mindegy, úgyis szénné ég perceken belül. 
 - Segíts a többieknek, elbírom egyedül - szólt a második hang. Éreztem, hogy néha egy szellő símítja végig a forró bőrőmet. Szólni akartam, hogy segítsenek rajtam, de képtelen voltam akár mozdulni is. Mindenki ismeri azokat az álmokat amikor kiabálni akar, de a test nem teljesíti azt amit az agy követel. Az öntudatlanság ismét magával rántott.


Forróság volt. A meleg szinte égette a bőrömet. Az érzéshez hamarosan a hangok is társultak. Ropogás, és fájdalmat tükröző hangok. Mint aki egy rossz álomból ébred, tértem magamhoz. Kipattantak a szemeim, és egy olyan dologgal szembesültem amivel semmiféleképp nem akartam.


Tűz volt körülöttem. A lángok a mennyezetig értek, körbe ölelve minden egyes tartógerendát. Elborzadtam a látványra, hogy körülöttem emberek fetrengenek, szenvedve, mozgásra képtelenül. Egy égő sírkamrában voltam. Azt kívántam, bárcsak ez még az álom része lenne, és a puha, meleg ágyamban ébrednék fel. De minden túl intenzív volt ahoz, hogy egy álom legyen.


Felültem, - és bár a fejem belesajdult a hirtelen helyzetváltásba - azzal a lendülettel talpra is álltam, és bizonytalanul tettem pár lépést. Kiutat kerestem, hátha van rá lehetőség, de azzal kellett szembenéznem, hogy a lépcsőt is tűznyalábok ölelik körül, és sehol egy ablak. Elindultam, hátha mégis találok egy csapóajtót, vagy egy kisablakot, vagy bármit, de a kis helyiségben semmiféle menekülő útvonal nem volt.


A földön heverő emebrek közül némely hallott volt, de egyben biztos voltam. Mind vámpír. Ugyanaz az összeaszódótt eltorzult testek voltak, mint amikor Pearlt lelőtték.


Továbblépdeltem, kerülgetve a földön heverő embereket, és égő tárgyakat, amikor egy kéz a bokámra kulcsolódott akadályozva abban, hogy továbbmenjek. Ijedten megfordultam, és megpróbáltam beazonosítani a földön fekvő embert...

Első fejezet - Leave

Első fejezet – Leave

       Ebben a pillanatban, minden bizonnyal sok ember bizton állítaná, hogy megtébolyultam. De az igazság nem szégyen. Megfutamodtam. Minden valamire való ember, egyszer az életében inkább a menekülést választja mint a harcot.

      Azt mondják, hogy csak azokra emlékszik a világ akik harcoltak, küzdöttek minden szembe jövő probléma ellen, akik soha nem adták fel. Minden nagy hős egyszer visszavonulót fújt, mert a józan ész ezt diktálta. A menekülés nem mindig helytelen cselekedet, és nem feltétlenül gyáva jellemre vall. Ezalatt természetesen nem azt értem, hogy mindenki fogja a nyúlcipőjét, és ahogy csak lehetősége van rá fusson minden ránehezedő probléma elől. A gyávaságot és a megfontoltságot csak egy hajszál választja el egymástól.

Ilyen, és ehez hasonló gondolatokkal kötöttem le magamat, miközben a vonat megnyugtató zakatolását hallgattam. A második napomat töltöm ezen a vonaton  csendes magányomba burkolózva. Nincs útitársam, hisz a döntésemet is egymagam hoztam meg. A vonat amin ülök, az eddig tökéletes életemből, az új, ismeretlen életem felé visz szakadatlanul.

Az életem valóban csodálatos volt, eltekintve néhány szépséghibát. Mint például, hogy a szüleim elváltak. De ez a rossz esemény, egy annál jobb eseményt szült. Ez az incidens öt éve történt, amikor felvettek a Chicago Arts School- ba, ami meghatározó élmény volt az életemben, ugyanis ez az iskola a világ művészeti iskoláinak élbolyában állt.
A válás után két évre anya szerencsére újra rátalált a szerelemre, ami egy gyermekorvos képében állt össze. Apa nem volt ilyen szerencsés, próbálkozásaiból nem lett házasság.
A bíróság engem apához ítélt, mivel úgy gondolták ő stabil anyagi hátteret tud biztosítani számomra. Ez egyértelmű volt, hiszen anya abban az időben munkanélküli volt. Ezellenben apa több mint tizenöt éve oszlopos tagja volt a Chicago Paranormal Activities intézetének. Anya mindig felül bírálta apa munkáját, mivel mindigis mesének állította be, azt amit csinált. Még mindig felrémlik bennem apa sértődött arca, az, ahogy a ráncok elmélyülnek a homlokán, és a szemei szomorúan csillanak fel.
Valószinűleg ez volt az egyik ok amiért külön utakra tévedtek.
Én végülis nem bántam. Miután lecsendült az első nehezebb időszak, rájöttem, hogy így mindenkinek jobb. Apával felhőtlen volt a kapcsolatom. Imádtam vele élni, mivel mindig egy húron pendültünk. Szülőm, barátom és lelkitársam volt egyben. Volt.

Két hónapja, minden úgy kezdődött, mint általában. Reggeli kapkodás, majd ki-ki a saját dolgára. Mindig apa vitt iskolába, mivel neki is akkor kezdődött a munkaideje mint nekem az iskola.
Zongoraórám volt. Épp egy igen nehéz darabot játszottam – Comtine D’un Autre Ete – amikor anya belépett -  a felügyeletes tanárral az oldalán - a terembe. A mindig szépen, ízlésesen festett szemei, akkor duzzadtak és pirosak voltak, és ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, éreztem, hogy miért van itt...

A fájdalom a gyász nem múlt el a szívemből, és alig enyhült. A mindennapok észrevétlenül suhantak el a fejem fölött. Két hónap után, pontosabban három napja hoztam azt a döntést, hogy nem bírom tovább Chicagóban, feladom a fényes karrierem felé vezető utat, a nagyvárosi életemet, és elköltözöm az unokatestvéremékhez, egy szürke kis városba Mystic Fallsba. Azzal az elhatározással hagytam el Chicagót, hogy új életet kezdek, amihez el kell engednem apát, és meg kell szabadulnom az agyamat ködként belepő, tompa homálytól.

     Kora este volt amikor a taxival megérkeztünk Mystic Fallsba. Már túl voltam egy átszálláson, a West Virginiai Charlestone-ban, ahonnan busszal mentem egészen a virginiai Blacksburgig. Blacksburgből pedig még fél órát kellett megtenni az új otthonomig.

Két év alatt Mystic Falls sokat változott. Szebb lett. Rendezett utcák, szép kertek és modern házak voltak mindenfele. Utoljára apával voltam itt, amikor a testvérének – az én unokatestvéremék Elena és Jeremy anyukájának - volt születésnapja.
Elenaval és Jerrel nagyon jó a kapcsolatunk, de szinte lehetetlen volt a találkozás, hiszen nagy távolság volt lakhelyeink között. De most ez megváltozik. Elenáék, tavaly tavasz óta a nagynénjükkel élnek, mivel az előző évben nagy tragédia érte a családot. Elena, és szülei, Jack és Mary épp utaztak hazafelé, amikor lezuhantak egy gát fölötti összekötő hídról, egyenesen a mélybe. Csak Elena élte túl. Eleinte tartottam attól ,hogy vajon Jennának – a nénikéjüknek – nem lennék- e teher, de ezt egyből elutasította, és felajánlotta, hogy bármikor mehetek, amikor csak akarok. Anya és Jenna mindent lebeszéltek. Jenna beiratott az itteni gimnáziumba, ahova Elenáék is jártak. Szóval nagyjából, már mindent elrendeztek számomra.

 - Elnézést, mi volt a cím? – kérdezte a sofőr visszarántva a jelenbe.

 - Willow Forest Str. 4.

Két perc múlva taxi felgördült egy ismerős ház előtti felhajtóra. Tétováztam, de összeszedtem magam, és kiszálltam a cigarettafüsttel átitatott szagú taxiból, a vidéki firss levegőre. A sofőr eközben, nagy erőlködések árán kirángatta a hatalmas bőröndömet a csomagtartóból, majd gyorsan kifizettem az utazásom árát, és elindultam a a bejárat felé vezető lépcső felé. Épp amikor kopogni akartam, kinyílt az ajtó.

 - Jól hallottam, hogy valaki érkezett. – találtam szembe magam Jenna barátságosan csillogó   szemeivel. – Szólhattál volna. Most pazaroltad a pénzedet taxira. – Szorított hirtelen magához.

 - Á, dehogy is. Így is alig tudom meghálálni, hogy befogadsz.

 - Ez természetes. – válaszolta mosolyogva. Aztán fiatalos lendülettel megfordult és felkiabált az       emeletre.

A kiáltását követően léptek dobogása követte az emeleten majd, le a lépcsőn. Először Elena jelent meg a lépcsőfordulóban, és meglepetten konstatálta, hogy itt vagyok.

 - Ruthie! – kiáltott fel, majd lerobogott a lépcsőn, és a nyakamba ugrott. – De jó, végre látni téged. – mondta, miután hátrébb lépett.

 - Szia Ruth. Hogy vagy? – jött mögötte Jeremy, miután megöleltem, vettem észre mekkorát is nőtt Jeremy.

 - Köszi, jól vagyok... meg minden. – mosolyodtam el. – És veletek mi a helyzet?

 - Lesz még erre időtök, csak ne ácsorogj már a küszöbön... – parancsolt rám szórakozottan Jenna, majd beinvitált a nappaliba.

A ház még mindig ugyanúgy festett, mint régen. Képekkel telirakott falak, és a mindehol domináló drapp, és bézs színek. Jenna megkínált mindenféle itallal és étellel, de én udvariasan hárítottam.
Két perc elteltével Elena rámzúdította az eddig magában tartott kérdéseit. Milyen volt az út? Milyen volt a gimnázium? Anyáék hogy vannak? Én mindenre készségesen válaszoltam. Jeremy eközben csendben ült a kanapé szélén, és csak néha szólt hozzá a témához.

 - És milyen itt az élet mostanság? – kérdeztem kíváncsian.

 - Hát, eléggé izgalmas. Mindig történik valami. – mondta Elena, majd akaratlanul is elhúzta a száját. Ebbő l következtettem, hogy nem mindig jó dolgok történnek.

Amikor ismért kérdeztem volna, kopogtak az ajtón. Jeremy ment ajtót nyitni. Egy korunkbeli sráccal a nyomában tért vissza, majd ő egyenest a konyhába ment. Elena szélesen elmosolyodott a fiú láttán.

 - Stefan!  Épp jókor... Ő az unokatestvérem. – vezette hozzám a jókiállású fiút. Stefan kezett nyújtott.

 - Stefan Salvatore vagyok. Elena barátja. Örülök, hogy megismerhettelek. – szorította meg finoman a kezemet.

 - Ruth Adams  – viszonoztam a kedves mosolyát. – Viszont. – Stefanból sütött a kifinomult udvariasság.

 - És mikor kezded itt az iskolát? – kérdezte Stefan, felém fordulva.

 - Hát, jövő héten már muszáj lesz. – Mivel ma szombat van, addigra készen kell állnom, nem szabad még jobban lemaradnom. – Ha nem bánjátok, én felmennék aludni. Elfáradtam az út alatt.

Elena felpattant, és megragadta a kezemet, és finoman maga után húzott a lépcső felé.

 - Megmutatom a szobádat. Jennával egész szépen berendeztük, remélem tetszeni fog. – Elena semmit nem változott, jöttem rá. Ugyanaz a kedves lány maradt, aki mindenkit el tud kápráztatni pár szavával.

 - Biztos vagyok benne... De hozom a bőröndöm is. – Vissza fordultam volna, de Stefan megelőzött.

 - Majd viszem én. – ajánlotta fel, miközben a szabad kezével intett, hogy induljunk.

Elcsodálkoztam azon, hogy milyen játszi könnyedséggel bírja el bőröndömet, ráadásul fél kézzel, míg én úgy elfáradok, mintha a maratont kellett volna lefutnom.

Ahogy felértünk az emeletre, Elena sorjára megmutatta, hogy melyik szoba, hogyan funkcionál.

 - Ez Jeremy szobája, mint látod, szigorúan tilos belépni. – intett mosolyogva a faajtóra kiakasztott kis fémtáblára. – Ez itt az én szobám... És pont az én szobám melletti lesz a te szobád. – nyitott be az ajtón.

Ahogy benyitott, megcsapott a tipikus tisztaság illat. Valószinüleg nem rég takaríthatták ki. A falak hófehérre voltak festve. A szobában volt  egy egyszerű fakeretes ágy, ruhásszekrény és egy íróasztal.
Az egyetlen ablak ami a szobában volt, pont az utcára nézett teljes panorámával. Stefan letette a bőröndöt a földre majd kiment a szobából.

 - Nos, akkor hagyunk is pihenni. Holnapra majd kitalálunk valamit. – mondta Elena búcsúzóul, majd elindult Stefan után.

 - Elena... – szóltam utána, mire megfordult. – Nagyon szépen köszönök mindent. – Elmosolyodott, majd becsukta maga után az ajtót.

Kinyitottam a bőröndömet, és az első dolog ami a kezem ügyébe került, egy keménykötésű, bőrborítású napló volt. Apa naplója. A végrendeletében külön szót emelt azért, hogy ez hozzám kerüljön és ne máshoz. Eddig nem mertem belenézni, de most úgy éreztem van bennem elég erő ahoz, hogy elkezdjem olvasni.

Leheveredtem a zöldhuzatos ágyra, majd kinyitottam a könyvet. Óvatosan lapoztam, nehogy bármi baja is essék.

„2009.08.29.
Ruthieval ma elmentünk bevásárolni az iskola kezdéshez.
Az intézetben nagy volt zűrzavar, mivel Dr.Madison leépített pár embert, és még egy párat pedig áthelyezett más intézetekbe. Nekem sem lenne ínyemre, mondjuk Wisconsinba utazni.
Viszont én új projektbe kezdtem. Abba a projektbe amit két éve hagytam félbe, pedig egész jó úton haladtam a célom felé. De most előlről kell kezdenem, mindent részletesen átvizsgálva.”

Azzal, hogy elkezdtem olvasni apa írását, kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha itt lenne, és vigyázna rám. Megnyugtatott.
Ezzel a békés érzelemmel merültem álomba, nem sejtve, hogy mi vár még rám ezen a titokzatos helyen...